A Bártfai partján osonok, kelenföldi, hű ebek ugatják a rókát. Erre járni világnézet. Közel a Fehérvári, a hömpölygő, szürke folyó. Sárga villamos-hajók úsznak rajta, ha nem is Fehérvárig, de Budafokig. Őt keresztezi a hallgatag Bártfai-patak, mely a félelmes Bikás Parkba torkollik. Két partján téglalugasok. Ha végig mész rajta, a sarkon leintheted a kelenföldi konflist, a piros retikült, a sztár 7-est. De ne szaladjunk ennyire előre. Maradjunk a Vadvirágnál. Az etetőnél. Mert Kelenföldet is etetni kell, hogy legyen pocakja: tekintélye.

Öregedő téglatestek veszik testőrként körbe, rájuk férne egy ráncfelvarrás, de azért kemények. Az egyik szomszéd háta csíkos, biztos verték gyerekkorában. A másik még nincs kész, növésben van: virágszínű lesz, de éjjel majd harap.

Minden városban van egy Vadvirág. Nem baj. Nem rossz virág.

Már a lármás utcáról látszik a teraszasztalok kockás terítője, ami jó pont: ha abrosz, akkor is. Ventillátoros az ugar. Kispolgári luxus: mi még a teraszon is kavarjuk, mint Piszkos Fred. Pofa Jenőről nem is beszélve.

Csuklyás terasz. Sárga csadorja van, de nem iszlám. Lám-lám, csak terasz. Magyar. És hűtője is van. Egy árva, sápadtképű. Egy Lehel. Egy ottfelejtett. Neve is van: Fehérpofa. Zárt személyiségnek tűnik, de nincs rá panasz. Ennivaló egy terasz. Muskátlis a körítés, hisz ha ő a főfogás, a muskátli a köret. A piros öntet.

Mindenütt festett virágfejek. Vicsorognak. De tényleg. Ez ám a vadregény.

„Asszonyom”: így szólítja a fehérnépeket a gyanakvó pikolófiú. Korrekten kedvetlen: kötényt és sebhelyet visel. Magyar egy ember lehet, mert a kötény zöld, s fehér képén piros a heg.

Zöld a teraszposztó, mint a fű. Gregory House botja sem kopogott, mikor benézett, s lenyomott egy szakmai feketét Csernus Imrével. Aki letegezte. Georg, így nevezte. Össze is akadt a bajszuk, de aztán elsimították.

Bent boxok, két ápolt fakk. Az egyikben füstölögni, a másikban vidámkodni lehet. A dekoráció elmegy, de egy-egy hibás szín becsúszik. A mosdó kicsi, jellegtelen. Magyarországon minden kicsit semmilyen. A kávé viszont jó választás: Segafredo. Egy ilyen márkás embléma is kint lóg, fel lehet kapcsolni, világítson benne a koffein.

A rövidnadrágos, ősz üzletvezető nem kegyelmez. Szigorúan kedves. Ha botja lenne, felszúrná rá a szemetet. Ő a főúr, ő a gazda. Rajta tartja a szemét az éhes bárányokon. „Minden rendben volt eddig?” – kérdezi Cooper ügynök hangján, s elhallgatok, pedig nem vagyok egy bárány.

Amúgy primkó Fleur-széken ülök, a focitévé helyett a szokásos, kiábrándító hamutartó piszkos üvegét nézem. Talán szörppel kéne színezni. Vagy rossz vendégek, akadékoskodó presszókritikusok vérével.

Egyszer csak kisüt a nap. Pattan is a hős pincér, s Fabulon krémmel lekeni a tornác bőrét s a virágokat.

A kávépohár repedt. Alatta, a csészén rendetlen papírrongy. Ha kikeményítenék és megnövesztenék, jó lenne körgallérnak. Hans Castorp komoly örömére.

A pikoló köténye helyeselnivaló. Meg is akad rajta a szem. De a sebhelyén is. Talán rajta tesztelte a főúr a csészéket. Vagy egyszerűen nekirepültek a csészealjak. Vagy műsebhely: miheztartás végett, ijesztésnek.

Eszünk, nincs panasz. Itt jó a ponty. Közel a Duna. Csak úgy csobban a hasunkba. A tányérok szögletesek, de nincs akkora pofájuk, mint a Borjú-bécsinek. Mert az egy fej. Egy óriás. Egy tárcsa. Kerek, omlós, bundás, jó sógoros osztrák.

A végén le is intek vele egy meztelen taxit. Aztán felöltöztetem egy nevetéssel.

(Vadvirág, Kelenföld, Bártfai utca eleje)