A japán Parlamenti Könyvtár, számos könyvkiadó és kulturális intézmény által támogatott rendezvény az olvasásra igyekezett felhívni a figyelmet napjaink rohanó, technikai világában. Az est helyszínéül stílszerűen a Parlamenti Könyvtár szolgált. Bevezetésképpen a tokiói Sophia Egyetem professzora tartott műelemzést. Mesélt az Erzsébet- és Jakab-kori színjátszásról, megtudtuk, hogy Jakab mennyire vonzódott a mágiához és az olyan történetekhez, amelyekben boszorkányok és szellemek szerepelnek, sőt ő maga is írt „tudományos” könyvet a témáról. Tehát Shakespeare a Macbeth megírásával már a király ízlésvilágát szolgálta.

A Macbeth japán kiadása Anzai Tecuó fordításában

A bevezetés után következett a felolvasás. A darabot mindössze öt színész adta elő – Macbeth-et egy színész, a többi szerepet a maradék négy. Mindebből következik, hogy a darabot alaposan meghúzták, számos szerep kimaradt, mellékszálak a semmibe vesztek, maradt kizárólag a történet főcselekménye: a Macduff-mellékszál nincs, Malcolm se nagyon, a második jóslatot pedig az előbbi professzor meséli el, hogy a színészek addig pihenhessenek. Persze a bevezetőben megnyugtattak: ez régen is így volt, Shakespeare korában is jelentős húzásokkal állították színpadra a darabot, szegény közönség nem bírt sokáig állni. Persze ez a kijelentés mai szemléletet mutat, ugyanis a bemutatáskor még aligha állhatott rendelkezésre késznek mondható nyomtatott szövegverzió, amit meg lehetett volna húzni.

Esett még szó arról is, hogy csupa férfi játssza az összes szerepet, akárcsak Shakespeare korában. Ez nem is vitás, ellenben említést érdemelt volna még a kapcsolat a japán hagyományos színjátszással. Az, hogy csupa férfi vett részt a felolvasásban, közel sem tűnt olyan szokatlannak, mintha mindez Magyarországyon történt volna. A hagyományos klasszikus színjátszás része a japán színházi kultúrának, a színházba járó közönség megszokta, hogy női szerepekben is férfiakat lát. Sőt, máig gyakran rémlenek fel lelki szemeim előtt a döbbent tekintetek arra a kijelentésemre, hogy Magyarországon Antigoné és Medeia szerepét színésznők alakítják.

A felolvasás maga hozta azt, ami a modern japán színház lényege: a vokálisan megteremtett karaktert. A minimálisra redukált mozgások (csak Macbeth kapott rendszeresen a szívéhez, csak ő kapta fel a fejét döbbenetében) és egyéb kiegészítők még jobban kiemelték, teret adtak a hangnak és azon keresztül a szövegnek. Néhány hangeffekt kísérte a szöveget: egy bot segítségével hangsúlyozták a boszorkányok jelenetének ritmikáját, pár csengettyű a királyi udvart érzékeltette, és egy tornaórákról ismert síp idézte a sokat emlegetett bagoly hangját. Néhányszor a bejátszásról hallható hangeffekt misztikus hatást igyekezett kelteni, de inkább feleslegesnek tűnt, és éppen ellenkező hatást ért el. Hasonlóan kár volt Lady Macbeth halálára utaló női sikoly is. Nem egy Macbeth-filmben látható, ahogy Lady Macbeth leveti magát a vár faláról (például Orson Welles és Roman Polanski filmjében), és úgy tűnik, hogy annak ellenére, hogy a szöveg nem ad magyarázatot az asszony halálára, mára nem tudnak szabadulni az öngyilkosságnak ettől a formájától. 

Bár érezhetően alaposan összeért előadást láttunk, az öt színész kétségbeesetten kapaszkodott a példányába. Nem néztek fel, nem teremtettek kontaktust sem egymással, sem az amúgy nem túl nagy közönséggel. Az öt előadó közül igazán a Macbeth-et játszó színész lógott ki a sorból. A másik négyhez képest egy idősebb generáció tagja, és annak ellenére, hogy ő mindössze egy karaktert alakított, nem bírta az iramot. Sok nyelvbotlásán kívül egyedül neki nem sikerült leküzdenie pár primitív reakciót (csodálkozás, szívhez kapás, stb.). Felolvasás lévén a szövegen és a kifejező hangokon volt a hangsúly; a színészek megjelenéséből, egyforma ruhájából is következik a látvány háttérbe szorítása (bár időnként a világítással machináltak, inkább ne tették volna).

És bár felolvasás, kampány az olvasás, vagyis a tiszta szöveg mellett, mintha az előadás készítői mégsem bíznának a szövegben. A színváltásokat bemondják, például: Macbeth vára, Lady Macbeth levelet olvas, mintha Brechtet játszanának: Polly egy kis dallal adja szülei tudtára, hogy férjhez ment Macheath-hez, a rablóhoz – ahogy a Koldusoperában tudatják a közönséggel. Amikor egy színész másik figurát kelt életre, a biztonság kedvéért tudatják, hogy ki ő. De azt is, hogy a vacsorajelenetben megjelent Banquo szelleme, továbbá a darab végén, hogy Malcolm megjelenik kezében Macbeth levágott fejével. Ezek nemcsak a jelenet folyamatát törik meg, nemcsak nevetségesek, de nyíltan deklarálják, hogy nem bíznak sem a szavak hatalmában, sem a hallgatóság absztrakciós készségében. De miért? Még ha nem is ismeri a közönség a darabot (és általában valóban nem ismerik), ezek aztán explicite benne vannak a szövegben. 

Az előadás vége mégis felüdülés. Megkaptam azt a slusszpoént, amire mindig vágyom egy Macbeth-előadásnál. Szeretem látni, érzékelni azt a folytonosságot, a soha véget nem érő történetet és gyilkosságsorozatot, hatalmi harcot, amit Shakespeare megírt. Tetszett Alföldi Róbert rendezése anno a Budapesti Kamaraszínház előadásában, ahogy Malcolm első ránézésre happy endet sejtető monológja után a három boszorkány behozza, és a vértócsa közepébe állítja Banquo fiát. Nagy rajongója vagyok a Polanski-féle Macbeth slusszpoénjának, amikor láthatjuk Malcolm öccsét hazatérni, és betérni a boszorkánytanyára. Ezzel visszatértünk a mű elejére, és a boszorkányok dermesztő kacajába fulladó első jelenetének elismétlésével zárul az előadás.

(Szász Károly fordítása)

2010. június 17.
Tokiói Parlamenti Könyvtár