Ami nem változott: az idei versenyprogramot is egy válogató, nevezetesen Fáy Miklós zenekritikus állította össze. Amióta csak bevezették ezt a metódust, újabb és újabb vitákat gerjeszt, hogy egyetlen, a színházi szakmán kívül álló személy ízlése határozza meg, mi kerülhet a legismertebb színházi találkozó programjába. A színikritikusok évek óta ismételgetik, hogy olyan szakembernek kellene válogatnia, aki sok előadást lát, és tisztában van a hazai és nemzetközi színházi élet fő irányvonalaival. Véleményük hangoztatásának meg is lett a (rész)eredménye: jövőre már hárman válogatnak, és egyikük színikritikus lesz. Ahogy Csáki Judit kritikus megfogalmazta a szakmai vitán: a POSzT jelenleg nem egy szakmai fesztivál, hiába él így a köztudatban, hanem egy tetszőlegesen kiválasztott kiválasztó top tizennégyes listája.

Azt már én teszem hozzá, hogy Fáy Miklós – annak ellenére, hogy folyamatosan újságíróként aposztrofálták – nem tekinthető teljesen laikusnak, hiszen két évtizedes kritikusi gyakorlattal rendelkezik, és ha színielőadásokat nem is, operákat például rendszeresen néz és kritizál. Volt olyan darab, ahol maga is beismerte, hogy mellényúlt, mert újranézve a KOMA Társulat Vinnai András darabjából készült SZJ9231, avagy a művtev vége című előadását, már nem érezte annyira jónak.

Ezt a darabot nem láttam, de a másik, vitákat kiváltó, végül azonban a legjobb előadás díját elnyerő debreceni előadást, a Fodrásznőt igen. Sokan kommersz darabnak értékelték, amelyben a két főszereplő, Szűcs Nelli és Trill Zsolt alakítása érdemel figyelmet. Maga az alaptörténet lehetne talán az: egy, az önveszélyességig jó, másokban feltétel nélkül megbízó, szeretetéhes asszonyról szól, aki egy feleséggyilkos börtönlakóba lesz szerelmes, valamint a belé szerelmes tűzoltóról. A Viktor Rizsakov rendezte előadás mégis maga a költészet és maga a csoda. És ezt négy színész, egy újságpapirossal borított, díszletből szereplővé előléptetett fal, az újra és újra felcsendülő tangó, a hol groteszk-ironikus, hol érzékeny-költői játékmód teremti meg a színpadon.

A legtöbb díjat az Örkény Színház Kasimir és Karoline-je nyerte, de másik előadásával, az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedésével is kiérdemelt két díjat. Kerekes Éva a legjobb női főszereplőként kapta, Ambrus Mária pedig az előadás emblémájává vált karfiolos díszletéért, annak ellenére is, hogy az a pécsi nagyszínpadon egészen más arányai miatt más hatást keltett, mint az Örkény Színház kicsiny színpadán.

Örvendetes, hogy fővárosközpontú színházi életünkben hat vidéki és három határon túli előadás is bekerült a versenyprogramba. Camus regényét, A közönyt használta fel alapanyagul, és gyúrta át a szabadkaiak Urbán András rendezte The Beach című előadása. Egy végletesen előítéletes, intoleráns és részvétlen társadalom tükröződik benne a homokkal felszórt, sivár színpadról, a pózoló testekből, a lassan előszivárgó és összeálló történetből. A kérdésre, hogy hogy lehet mindezt túlélni, az előadás szkeptikus választ ad: ha már megerőszakolnak bennünket, kettőt tehetünk, vagy önmagunk ellen fordulunk, vagy megpróbálunk úgy tenni, mintha élveznénk. A két kiváló fiatal színésznő, Béres Márta és Erdély Andrea méltán kapta meg –megosztva – a legjobb harminc alatti színésznő díját.

Lehet, hogy egyszerűen csak szerencsém volt, de a tizennégy versenyelőadás felét látva egyiknél sem éreztem azt, hogy ne lenne itt a helye. Ugyanakkor tanulságos volt belehallgatni a szakmai vitákba is, még akkor is, ha gyorsan kiderült: a színészek és a kritikusok sokszor egészen más nyelvet beszélnek, a nézők közül pedig mindig ugyanazok vették a bátorságot a hozzászóláshoz. A felkért hozzászólók közül a színházi emberek (mint Faragó Zsuzsa dramaturg vagy Telihay Péter rendező) érezhetően nagyobb érzékenységgel közelítettek az előadásokhoz, mint például az irodalmárok. Mohácsi János rendező pedig teljes joggal nehezményezte, hogy Az elveszett levél vitáján Térey János úgy ült ki hozzászólni, hogy a darabot nem ismerte, az előadásról pedig saját bevallása szerint annak negyedénél kiment.

Évfordulót ünnepelt a Színházi Dramaturgok Céhe által szervezett Nyílt Fórum is, a huszonötödiket. Az ünnepi délelőttön azonban a valamikori ötletadó, a május 28-án elhunyt Békés Pál már nem lehetett ott. Az idei alkalomra megjelent drámakötetben költők mutatkoztak be drámaíróként, közülük hárman, Poós Zoltán (ő újabban verseskötetek helyett inkább regényekkel jelentkezik), Lanczkor Gábor és Szöllősi Mátyás első darabjukkal, a minden műfajban termékeny Lackfi János ellenben már a nyolcadikkal.

A Vilmos-díjat végül Lackfi János Hinták című drámája nyerte el. A szerző megfogalmazása szerint „zsoltáros szabadversben” megírt darab egy tragikus véget érő anya-lány kapcsolatot ötvöz Avilai Nagy Szent Teréz és Lisieux-i Kis Szent Teréz történetével, és az egész drámát átszövi a repülés motívuma. Poós Zoltán darabja, az Inzultusok, a nagyvárosi szubkultúrák, a nap mint nap megélt erőszak és fenyegetettség témakörével foglalkozik, témája és expresszív hangulata is párhuzamba állítható Nagy Gergely Angst című regényével. Lanczkor Gábor Kőrösi Csoma Sándor haláltusáját megidéző darabja (A malária) a korabeli történetet a mával, a kifejezetten költői szövegrészeket szikár prózával vegyíti. Szöllősi Mátyás ihletadója (Camus A pestis című regénye mellett) a H1N1 járvány lehetett, Kánikula című verses drámájában a betegség, a járvány személyiséget és társadalmat átrendező szerepét vizsgálja.

Jutott minden napra egy-egy felolvasó színházi előadás is, ezek közül kettőt említenék. Garaczi László Ovibraderjét Bagó Bertalan rendezésében közel sem csupán felolvasták a színészek. Különösen Szemenyei János, aki a szövegben rejlő játékosságot messzemenően kihasználva olvasta és játszotta végig a főszereplő pszichoterápia keretében felidézett életútját, amely több helyen Az ember tragédiája mai parafrázisának tűnt. Závada Pál Janka estéi című darabja az Idegen testünk című regény alapján született. Tavaly csak egy részletet olvastak fel belőle, talán nem is a legszerencsésebben kiválasztva azt, mindenesetre most, az egész művet hallva, nem színpadra átírt regénynek, hanem izgalmas, vérbeli drámának érződött az 1941-től 1981-ig terjedő időszakot átívelő történet. A kórus tavaly nem tűnt működőképesnek, most Keresztes Tamás zenéjével ellenben határozottan. (Az előadást Hegedűs D. Géza rendezte.)

Idén is volt Ifi Géniusz program a művészeti egyetemek és más művészeti intézmények bemutatására, láthattunk szabadtéri bábelőadásokat, kiállításokat, részt vehettünk közönségtalálkozókon, koncerteken és könyvbemutatókon. A tizedik évforduló tiszteletére rendeztek még egy Best off OFF 10 fesztivált is, ennek keretében a korábbi évek legsikeresebb off programjait újították fel. Ilyen volt például a szinkronizálás rejtelmeibe bevezető előadás és Varnus Xaver orgonahangversenye.

Jövőre is Pécs marad a POSzT otthona, de a fesztiváligazgatók (Jordán Tamás és Simon István) tíz év elteltével lemondtak tisztségükről. Hogy ki folytatja a munkájukat, még nem tudni. Sok mindent mondanak erre a fesztiválra: hogy nem az, aminek mutatja magát, hogy nem tudni pontosan, kiknek is szól, hogy sznob pofavizit, hogy váltani, változtatni kellene. De hogy van hangulata, hogy érezni ott a színház vonzását, jó együtt lenni másokkal, akik ugyanígy érzik ezt a vonzást, az tagadhatatlan. Az idén született erről egy videó Igazából szerelem címmel, legyen most ez a vége.

X. Pécsi Országos Színházi Találkozó
2010. június 3-12.