Először nem értettem Saramagot. Kilencvenkettő augusztusa volt. Egész nap a tengerparton Brazília felé úszó nagy kövek között. Túl sok tengervizet nyeltem kagylógyűjtés közben, telehánytam egy lisszaboni utcát. Aztán vacsora Lukács Lauráéknál, össze-vissza rohangáltam a nagy ablakos körfolyosón, konyhától hálószobáig. A halakat frissen hozták a hálóból. Aznapi nagy halak rögtön a konyhapulton. Néztem, hogy ilyen is van. Álomfinom fagyit ígértek vacsora utánra, és egy portugál írót, valami szaramagút, meg a feleségét. Vannak gyerekeik? – kérdeztem. Nincsenek. Akkor minek vagyunk itt?

Nagy, szép asztal, kicsit ijesztő. Saramago az asztalfőn, körülötte Laura, Tamás, anyám, apám, öcsém meg én is. Pilar fiatal és gyönyörű... Tényleg ez a bácsi felesége? Nem értettem, hogy lehet, s azt sem, hogy ha a bácsi portugál, a néni spanyol, akkor hogyan beszélgetnek egymással. Nem beszélték a másik anyanyelvét, igen, de beszélték egymás nyelvét, a szerelmesek megértik egymást, magyarázta anyám is, Laura is – nem a nyelv a fontos, hanem amit úgysem tudsz elmondani, ahhoz nem kell a nyelv sem. Túl sok volt ez akkor nekem, emlékszem, még évekig eszembe-eszembe jutott.

Unatkozni kezdtem, beszélgettek, portugálul, főleg Saramago. Hosszan mesélt, vártam a fagyit, átvonultam a szomszéd szobába, onnan néztem, ahogy a bácsi magyaráz, néha tettem egy kört a felnőttek között, próbáltam érteni, nagyon odafigyelni, kimerített a tenger, a koncentráció, elaludtam a fotelbe gubózva, Saramago mesélt álomba.

Aztán faltam. Megkapta a Nobel-díjat, sorra jelentek meg a regényei, s az Európa egymás után kiadta, szép Odilon Redon képekkel a címlapon. A Vakságot talán háromszor, a Jézus Krisztus evangéliumát négyszer olvastam, más szerző hónapokig nem érdekelt, a felvételin kívülről tudtam öt-hat regényét. Ő volt az író. Ő volt a regény. S azok a két-háromszáz oldalas mondatok. Így is lehet párbeszédet, a párbeszéd is szöveg, nincsenek bekezdések, végtelen regényszöveg van, s a bűvölet, ahogy elmerülsz, ahogy kezded elölről, ahogy nem lehet abbahagyni.

Mennyi mindent elbír egy mondat, mennyire nem a mondat az alapegység, s ahogy regény és esszé, sujet és gondolat, történet és mágia együtt, egy világban, és az „Evangélium” zseniális ekphraszisza, ámultam, hogy ilyet is lehet... Ezek már egyetemistaként, irodalomelmélet és portugál irodalom órák hatása alatt. Akkor olvastam először eredetiben, egy óra olvasás hat-hét óra szótárazást jelentett. Megint nem értettem, nem tudtam összerakni a végtelenül kígyózó mondatokat, a rengeteg alá és mellérendelést, első lelkesedésem nem tartott ki egy regénye – akkor talán az O Homen Duplicado volt soron – befejezéséig sem.

Aztán fordítottam. Az ELTE dísztoktorává avatta, meghívták, először igent mondott, a Nagyvilág számot szentelt tiszteletére, kaptam három verset. Eddig talán nem is jelent meg tőle vers magyarul, én nem tudok róla, volt három napom három hosszú versre, három éjszaka pörgettem magam, nappal munka, éjjel Saramago. Ekkor jutott eszembe, valamelyik alig látok már hajnal, ahogy húsz évvel ezelőtt mesélt. Elkészült, megjelent, már egy interjút terveztem, a kérdéseken agyaltam, az „újratalálkozáson”, apámmal végigvitatkoztunk egy vasárnap délutánt, hogy a Káint le kell-e fordítani, miért, miért nem, majd Pilar lemondta az utazást, Saramago nem érzi jól magát, kimerítené, ha jönne, mert ha ide is, akkor Milánóba is el kellene mennie a Káin bemutatójára, s az már túl sok lenne, inkább egyik sem.

Aztán tegnap. Délután esett, nem esett, esett, fél szemmel a német-szerb meccsen, fél kedvvel a döcögő MTI-n, s a rövid, pár soros hír: „Az író kiadójától és a családtagoktól származó információk szerint a Nobel-díjas írót 87 évesen, a spanyolországi Kanári-szigeteken, Lanzarotén lévő házában érte a halál pénteken. Saramagót 1998-ban tüntették ki az irodalmi Nobel-díjjal. A leukémiás szerző délben, rövid rosszullét után halt meg.” Ennyi. Fájt. Kicsit jobban, váratlanabbul. A világ egyik legnagyobb élő írója halt meg.