A rend kedvéért mondjuk el gyorsan az elején, hogy egy diplomakiállításban, úgy önmagában, semmi különös nincs. Így adnak számot általában a felkészültségükről a művészhallgatók, arról, hogy mit tanultak intézményi keretek között, és hogy ehhez mit tudnak hozzáadni a saját kreativitásukból, teremtőerejükből. A diplomakiállítások arról beszélnek, hogy a végzős hallgatók rendelkeznek-e azokkal a kompetenciákkal, amelyekkel rendelkezniük kell.  Az így kiállított munkák szóval, elsősorban nem műalkotások, bár egyáltalán nem kizárt, hogy azok is legyenek.

És ettől van nagy jelentősége annak, hogy a Kaposvári Egyetem kilenc végzős hallgatója vett egy nagy közös lélegzetet, és – a képzés történetében először – a nagyközönség előtt, nyilvánosan védték meg és mutatták be a diplomamunkáikat. Fotográfiákról van szó. Olyan képekről, amelyek, ha tetszik, ilyen módon kénytelenek vállalni a megmérettetést, hogy műalkotásokként tekintsenek rájuk. Mert a Gödör Klub, ahol a kiállítás megnyílt a legkevésbé sem a szűkebb szakmai közönség lehetséges tere, hanem az, ami: multikulti bemutatótér. Sokan tévednek be az utcáról, és többek között ezeknek az odatévedéseknek lehet a következménye, hogy a kiállítás darabjai műalkotásokként is kezdenek viselkedni.

Kilenc kiállító, kilenc markánsan eltérő látásmód, érdeklődés és egyben kilenc különböző esztétikai irányultság. Ami összefogja a kiállítókat, az a Kaposvári Egyetem, az a képzési hely, amely azon kevés releváns vidéki műhely egyike, ahol manapság lehet és érdemes is fotográfiát tanulni. Eiter Tamás, Elek Orsolya, Fülöp Dániel és Pál Anna Viktóra fotóriporter és képszerkesztő szakon végeztek, a többiek, Kárász Karolina, Kriván Marcell, Somogyvári Bálint, Szilágyi Fanni és Várai Enikő fotográfia BA szakon. Valamennyien önálló sorozattal, divatos szóval: projekttel készültek. A sorozatok között van erősen riportos irányultságú, bár a kiállítók többsége konceptuális képekkel mutatkozik be. A fotósorozatok némelyikén nyomot hagy a szürreál is, mint a világ leképezésének egyik lehetséges módja.  

 

Eiter Tamás: Ikarosz bukása

Somogyvári Bálint: Tömegtermelés

Szilágyi Fanni: Virtuális sztár

Várai Enikő: Nőiség a meséken keresztül

A kiállítótérbe kilenc párhozamosan futó, különböző színű sáv vezeti be a látogatót, ezek a tér közepén különválnak, és külön-külön mindegyik egy-egy sorozat képei alatt ér véget. Ami egyfajta poénként is felfogható: az eddig párhuzamosan futó, rövid életpályák szétszálazódásának is tanúja lehet az érdeklődő.

 

Arra aligha van lehetőség, hogy minden fotósorozatot részletesen kommentáljak, de többé-kevésbé esetleges módon kiválasztva háromról mégis szót kell ejtenem. Különösen izgalmasnak tűnt Fülöp Dániel szériája, amelyen a tömegközlekedés helyei mint lényegüktől megfosztott terek, utasok nélküli enteriőrökként vannak lefotózva. Ezzel párhuzamosan járművezetők portréfotói is láthatók. József Attila szavait parafrazeálva azt érhetjük tetten a képeken, amint a tömegközlekedés mindennapi tapasztalata mögül elpereg a valóság. Ami megmarad, az a puszta látszat. A mikroszinten analizálható sofőrportrékon fáradtság, lerongyoltság, betegségre utaló testi tünetek ütköznek ki. Az üresen álló járművek emellett önnön nyomorúságosságukban állítódnak elénk: mindez ellentmondásosságában is azt a látszatot kelti, hogy a közlekedés résztvevőiként valamennyien rögzített, statikus szerepekben állunk, és ilyenképpen önálló individuumként nem is létezhetünk.

Kriván Marcell sorozata a látványvilágán túl már a technikai megvalósítása miatt is számot tarthat az érdeklődésre. Egy szkennerből összeállított digitális lyukkamerával tapogatta le a város részleteit, utcaképeket, közlekedőket, a jellegzetes budapesti tájelemeket. Saját megfogalmazása szerint az ember, a mozgás és a város összetett rendszerének feltárása volt a célja, amely érzése szerint feleslegesen bonyolult, emiatt megismerhetetlen. Ez olyan szürreális leképezéseket eredményezett, amelyekben az élénk színű sávok és foltok textúrája között mégiscsak felsejlenek a felismerhető képi valóság fragmentumai.

 

Kárász Karolina projektje a véletlen, a tudatos rontás esztétikájával játszik el. Olyan portrékat készített, amelyek sorozatként akár a koncepció ismerete nélkül is megállnának ugyan, jelentésük és értelműk viszont ezzel együtt teljesedik ki igazán. A kiállító szerint semmi nem alkalmas jobban a véletlenszerű effektusok tettenérésére, mint az emberi arc fiziognómiája. Az arc ritkán hazudik, váratlan hatásokra pedig szinte kivétel nélkül figyelemre méltó módon reagál. A képek többek között ezeket a váratlan helyzetekre adott reakciókat rögzítik úgy, hogy a véletlenszerű képelemek esztétikai értelemben részeivé válnak az alkotásoknak. 

A kiállítás tétje, ahogy már említettem, hogy a képek/sorozatok képesek lesznek-e önálló műalkotásokként működni. Képesek-e lélegezni, párbeszédbe elegyedni egymással és a közönséggel? Nos, a teremben sétálgatva, követve a színes sávok egymás keresztező iránymutatását, eltévedve a részletek között, újra és újra visszatalálva a kiindulópontokhoz, az a határozott érzésem támadt, hogy igen. Remélem, lesz folytatás.
 

Diplomakiállítás 2010, Kaposvári Egyetem. (Fotóriporter és képszerkesztő, fotográfia BA szakok) Budapest - Gödör Klub. A kiállítás 2010. június 30-ig megtekinthető.