Ritkán és kevés szó esik könyveink borítójáról. Pedig… A Sebastian Stachowski tervezte frontkép egészen zseniális. Színválasztása, osztott mezeje, lebegő fái nagyban meghatározzák, a kötet kézbevehetőségén túl, hogyan közelítünk magához a belecsomagolt regényhez. Mielőtt bármit is tudnánk a beltartalomról, már sok mindent elárul, ami persze csak később, olvasás után világlik meg, ugyanakkor a kép kétségkívül megőrzi az önálló műalkotás integritását. Két szélfútta, lebegő fa a föld fölött, a kék ég alatt, vasmacskák gravitáló kényszerében úszik. Sem elszakadni, sem leszállni, gyökeret ereszteni nem tudnak. Árnyékuk viszont a földre vetül. Ég és föld között ballanszírozó, kettős természetű páros.

A kettősség, a kettős látás többszörösen sajátja Schein Gábor filozofikus regényének. A nagytudású irodalomtörténész, költő, író nem könnyeden befogadható, történetközpontú, letehetetlen regényt írt. Sőt a művet célszerű többször is letenni olvasás közben, s elgondolkodni azon, vajon a nem túl érdekfeszítő történet-kettős milyen párhuzamok vagy ütközési pontok mentén kerül közel egymáshoz. Mert a keret, az Előbeszédek fejezet ugyan egy a földi életbe minduntalan visszajáró angyal „közbeékelődése” révén biztosítja az elmesélt két (ön)élettörténet közti kapcsolódást, de ha csak annyi lenne az elbeszélői státusz jelentése, hogy időben távoli eseményeket kapcsoljon össze, elég amatőrnek, egyszerűnek vélnénk ezt a megoldást. Az egész regény egyszerűnek tűnik. Nem az.

A borító elülső füle készségesen tájékoztatja az olvasót (én valamiért csak a regény olvasása után vettem szemügyre) a felszíni történésekről: két időben és térben távoli történetet mesél el az angyal, mint önnön életeit: Johann Klarfeld 1723-ban születik Bittenfeldben, ifjúvá serdülvén a háború szabdalta Európa egy részét bekalandozza, majd szerelembe esik egy fiatal nő, Carlita iránt, de egy misztikus látomás menekülésre készteti. Józsa Berta 1944-ben születik Észak-Magyarországon, Csokván, s személye körül egy huszadik századi magyar családtörténet bontakozik ki. (S itt a fülszöveg megvezeti a vezetni kívánt olvasót, mivel szerinte 1943-ban született Berta. Legyen tanunk a könyv 24. oldala: „Ez idáig utolsó életemben 1944. december 6-án születtem meg egy kicsiny észak-magyarországi faluban, Csokván, Miklós napján tehát, a megboldogult Nicolaus Klarfeld emlékére" – az elbeszélő újabb kapcsolatot szerkeszt, látszólag a folytonosság jegyében.)

Míg Johann történetei Goethe műveinek és korának elbeszélői stílusát idézik (nevelődési, beavatási, misztikus történet), addig Berta a Thomas Mann-i hagyományokból is építkezik történelmi regényként. A két történet elbeszélése (s nem a történet!) számos motívum használatában egyezni látszik (ezek felfejtését lásd Vári György: A regény kora, Jelenkor, 2010. május, 568-572.), de a nyelvi történések során mindvégig a nyelv(i, bábeli zűrzavar), az elbeszélő (és az olvasó) kiléte, a létezés boldogtalansága és az idő(szemlélet) áll. Az Előbeszédek műfaj-rendszerező szavai is azt erősítik meg, hogy a biográfiai forma (amely magába foglalja a szerelmes és kalandregények, valamint a bűntörténetek jegyeit) alkalmas a mai (boldogtalan, csillagtalan) kor emberábrázolására.

Hogy a biografikus regényforma lenne a mai kor egyetlen megfelelő kifejezési módja? Lehetséges. De mivel a kifejezési forma nagyban meghatározza a benne foglaltakat, valamint a formával kölcsönviszonyban lévő látásmódot, a kérdés talán az, hogy kinek a látószöge teszi boldogtalanná a múló időt, az egyéni szabadságot. Ez a tekintet pedig a „pusztulás számbavétel”-ét végzi: „a szavakban engem találsz (…) lettem a szétcsúszó idők között a pusztulás angyala”. (235. o.) Ezek a regény elbeszélőinek (záró)szavai, a továbbiakban arra figyelmeztetve, hogy „ne kövesd nyomomat!” Mivel a regénydemonstráció itt (is) a ciklikusságot tárja föl, visszavezet a nyitó paratextusokhoz, melyek közül a versformába tördelt „ismétli” önmagát: „talán van olyan távolság, ahonnan / a végtelen születése és eltűnése / pontosan megfigyelhető…. (…) …a végtelen két egyidejű, / véletlen evezőcsapás, és ha van szem, / mely a folyó ábráit olvasni tudja, / az is épp ily véletlen felnyíló tekintet.”

A távolság a (regényben is de- és rekonstruált) bábeli zűrzavarból, a (zsidó) folytonosság megteremtésének szándékából kinövő elbeszélői struktúra, azaz a szavakban rejtőzködő (angyali, tehát nem emberi) elbeszélő, aki mégis (emberi) szavakat kénytelen használni. A követési távolság itt valóban betartandó, nehogy elszabaduljunk az értelem terrénumáról (lásd a borítókép ábrázoltját). Máskülönben pedig a távolság, a tekintet, a szem a szavakban lakozó olvasó létrejöttét, a szétcsúszó időkből egységet kovácsoló ön (én) ijesztő képét szerkeszti meg. (Ettől a képtől-látomástól rémült meg Johann Hágában, amit követően kilép a történetből?) Mi magunk, mindenkori véges olvasók-emberek vagyunk a mi magunk által létrehozott (teremtett) végtelen szemlélői. Pillanatokra az emberi és a nem-emberi (nyelvi) határainál megtorpanva. (Nem véletlen, hogy Johann is (öntükröző, kép a képben) képet lát. – „Képek, képek. Bennük van az idő semmisége, az, ami minden tévelygés mélyén változatlan.” (98. o.)) De ez már költészet, s (majdnem) a regény keretén kívülre kerülünk.

Schein Gábor az Egy angyal önéletrajzai hasonlóképp „nemszeretem könyv”, mint Goethe Vonzások és választások című regénye. Sematikus történet, költői szépségű elbeszélés, megrázó, léttel szembesítő filozófiai mélység. Figyelmen kívül hagyható, de kikerülhetetlen alkotás.