A színészet az elmúló pillanatok művészete, a megismételhetetlené. A szobor egy pillanatot őriz meg, örökké. Nekünk mára csak ez a pillanat maradt, nem tudjuk, mi van és volt mögötte. Azt sem tudjuk, egyáltalán ez a pillanat volt-e, amiért ők idekerültek. Ők is így gondolnák? Vagy csak mi ragaszkodunk ahhoz, hogy a nevük egy-egy alakkal forrjon össze?

Levelet írtam a Nemzeti Színház PR-osztályának. A levél szövege a következő volt: „Kedves Színház! A minap a szoborparkban sétáltam, és meglepve tapasztaltam, hogy szegény Gobbi Hilda mellett a levetett cipők tele vannak cigarettacsikkel. Tudom, hogy ő is rengeteget dohányzott, de nem hinném, hogy a cipőit használta volna hamutartónak, így azt sem gondolom, hogy a kedves emberek életrajzi vonásokkal akarták volna felruházni a szobrot.” Kérem, néha nézzenek rá, üdvözlettel, satöbbi, satöbbi. Semmiféle reakciót nem váltottam ki, se egy „Köszönjük, figyelünk”, se egy „Nem magára tartozik”, de még annyi sem, „Tudjuk, mi voltunk” – legalább viccelhettek volna, abból tudnám, hogy elolvasták. Persze, nem a színház hibája, az emberi tiszteletlenséget nem lehet megszüntetni, és jobban belegondolva, elég ízléstelen lenne kitenni egy táblát „Nem hamutartó!” felirattal. Ennek ellenére vártam volna valami visszajelzést, de végül is mindegy, nem én vagyok a Műemlékvédelmi Hivatal.

Az viszont elgondolkodtató, hogy vajon az emberek tisztában vannak-e azzal, hogy ki mellé ülnek le? Hogy kinek a cipőjébe nyomják el a Marlboro Lights-ot? (Egyébként, ha már Gobbi, akkor Kossuth…) Ő pedig ott ül, rendíthetetlenül, szemben a hőn áhított Nemzetivel, akár siker van odabent, akár bukás. Ül a Nemzetivel szemben, amiért annyit dolgozott, hogy megépüljön végre, de már nem érte meg. Pakolta a köveket a Blaha Lujza téren, amikor a színházat a világháborúban bombatalálat érte, és járta a hivatalokat, a minisztériumokat egy új Nemzetiért, amikor fölrobbantották 1966-ban. Szólna-e vajon? Vagy csak az utókor misztifikálja túl ezt az egészet?

Tőle jobbra, az út mellett Tímár József. Vajon egy gyerekével sétáló édesanya el tudja-e magyarázni, hogy ki az a bácsi, és miért viszi azokat a nagy bőröndöket, és miért kell neki itt állnia a legnagyobb januári hidegben? Ha esik, ha fúj, Tímár József harisnyákkal házal a Nemzeti előtt. Soós Imre az idők végezetéig összegörnyedve ül a láthatatlan, mégis odaképzelhető körhintán. Nem néz az őt bámuló emberek szemébe. Annál inkább Latabár. Nagyot nevet, de mégis, mintha azt mondaná: „Látod? Csak egy bohócsipkás szobor maradtam…” Sinkovits Mózesként épp a kőtáblát készül összetörni, Major pedig – mint jó igazgató – az út másik oldaláról nézi őt III. Richárd jelmezében. Ruttkai Évát csak profilból ismerni fel (az orra piszesége miatt), Kiss Manyit pedig csak onnan, hogy a szobor talapzatába vésték a nevét – már ha valaki eljut odáig, mert Manyika igencsak félreeső helyen álldogál. Úgy látszik, a hölgyeknek nem jutott kifaragni való szerep. Latinovits Zoltán és Tolnay Klári a park bejáratánál a nagy kőkapu függönyébe olvadva fogadják a közönséget. De miért nem Latinovits és Ruttkai? A Színészkirály és a Tündérkirálynő. Básti Lajos és Lukács Margit pedig oly magasan vannak, hogy csak olvasmányaimra támaszkodván merek tippelni Ádámra és Évára. Persze, értem én a szimbolikus mögöttest, hogy a „nagy mű” szemeit – vigyázón – a Nemzetire vessétek…

Mindezek ellenére jó, hogy van ez a park. Legalább ennyi van. De lehetne jobb is. Talán személyesebb. Mert egy mai harmincéves, ha szerencséje volt, még láthatta Tolnayt és Sinkovitsot. A többieket nem. Csak emlékeink vannak, azok pedig halványulnak. Talán egy mondat jó lett volna a pályatársaktól, akik ma is élnek és a Nemzetiben játszanak. Egy kis tábla a szobor mellé. A színészet az elmúló pillanatok művészete, a megismételhetetlené. A szobor egy pillanatot őriz meg, örökké. Nekünk mára csak ez a pillanat maradt, nem tudjuk, mi van és volt mögötte. Azt sem tudjuk, egyáltalán ez a pillanat volt-e, amiért ők idekerültek. Ők is így gondolnák? Vagy csak mi ragaszkodunk ahhoz, hogy a nevük egy-egy alakkal forrjon össze? Tolnay Klári azt mondta, nem akarja, hogy a halála után bérlet legyen belőle. Az lett. Talán a tiszteletet és az emlékek életben tartását nem csak a bérletek és a szobrok jelentik. Talán jó lenne, ha a szobrokra nem csak úgy tekintenénk, mint idős színészekre, akiket tisztelni kell. Talán jó lenne azt is tudni, hogy miért. Miért ők kerültek ide és miért éppen így? Erre ötven év múlva már senki nem fog válaszolni. Pedig ők még akkor is itt fogják vinni a bőröndöt, itt fognak ülni a körhintán, és ugyanilyen arccal fogják kérdezni: „Látod? Ez én voltam. Ennyi maradt?”

Gobbi Hilda pontosan tudta ezt. Az általa alapított Bajor Gizi Színészmúzeum Gobbi-szobájának a falán erről tanúskodnak a szavai, réztáblába vésve: „A múzeum életem fő műve. Szerintem százszor többet ér, mint az egész művészi pályafutásom. (…) És óriási elégtétel az, hogy a mi mulandó, igazán porfelhőként elszálló pályánkból valami kicsi, valami kevés mégiscsak megvan. Egy kard, egy hegedű, egy fénykép. (…) Sajnos ez a múzeum nem gyarapítható a végtelenségig. Bizonyos embereknek hagytam még helyet és gondoskodtam arról, hogy a szögeket jó helyre verjék be, ha egyszer én már nem leszek… és az én mai tárgyaimból kiállítási tárgy lesz a múzeumban. Úgyhogy ez van. Erre büszke vagyok.” Valóban, a tárgyai kiállítási tárgyak lettek a Bajor Gizi Színészmúzeumban. A cipője pedig hamutartó. A Nemzeti Színház előtt.