Az inkább tematikus, mint kronologikus elrendezést követő tárlat olyan kérdéseket jár körül, mint az erőszak, az őrület, a börtönbüntetés vagy az igazságszolgáltatás. Az anyag gyilkossággal, Ábel halálával nyitó bevezető termétől kezdve egészen a 20. század elejének híres bűncselekményeiig, David Marat halálát ábrázoló képétől a szürrealistákig kíséri végig a bűnözés, a Gonosz művészeti feldolgozásának történetét. A bemutatott közel 400 alkotás és egyéb dokumentum ellenére a kurátorok mégsem törekedtek a teljességre, inkább a főbb motívumokra összpontosítottak és a bűn ábrázolásának főbb aspektusaira és problematikáira helyezték a hangsúlyt.
 

A 19. század során alakult ki az írók és olvasóik körében az a máig is kitartó vonzódás a bűnügyek és azok „hősei” iránt, amely olyan művek születéséhez vezetett, mint a címadó Dosztojevszkij regény, a Bovaryné, vagy a Sherlock Holmes regények. A téma irodalmi feldolgozása, a krimi műfajának hihetetlen sikerének köszönhetően jól ismert, a bűn képzőművészeti ábrázolásának története azonban sokkal kevésbé mondható annak.
 

Már a kiállítás plakátja is remekül összegzi a tárlat különleges hangulatát: az esemény hirdetésére Géricault a Medúza tutaja hajótörötteinek bomló testeihez készült egyik hátborzongató tanulmányát választották, amelynek elkészítéséhez a festő több hétig egyedül maradt otthonában kivégzett elítéltek testi maradványaival, hogy közben a holttestek bomlását tanulmányozza. A levágott karokat és lábakat ábrázoló „csendélet” – vagy az ez esetben sokkal találóbb francia kifejezéssel élve „nature morte” – ahol a rothadó hús érzéki, aranyló fényben tűnik fel, remekül összegzi a kiállítás kettősségét: a bűn hátborzongató szépségét, a halál és a romlás esztétikáját.

A kurátorok által választott pluridiszciplináris megközelítésnek köszönhetően a válogatás egyszerre tartalmaz festményeket, grafikákat, szobrokat, valamint újságokat, rendőrségi fényképeket vagy tudományos, kriminalisztikai eszközöket. Egyaránt láthatók az olcsó bulvár lapok címoldalainak nyers, horrorisztikus, vértócsákban úszó áldozatai és olyan – egyébként ritkán bemutatott – remekművek, mint Gustave Moreau, a Femme fatale témáját körüljáró, Salomét ábrázoló L’apparition című egyszerre finom és könyörtelen akvarellje, ahol a gyönyörű, igéző, bűnös asszonynak szembe kell néznie áldozatával.
 

A tárlat végigvonul a francia forradalom véres eseményein (külön termet szenteltek a guillotine „aranykorának” és a levágott fej motívumának), az olyan romantikus bűnöző figurákon, mint a betyár, a rabló vagy a boszorkány, és olyan alkotók műveit vonultatja fel, mint Delacroix, Goya, Heinrich Füssli vagy a századforduló dekadens művészei közül Franz von Stuck, Alfred Kubin, Odilon Redon vagy Max Klinger.

Az igazságszolgáltatásról szóló termekben elsősorban Daumier litográfiáié a főszerep, aki karikatúráiban könyörtelenül pellengérezi ki a hájas, öntelt bírókat és ügyvédeket, akik az értetlen és kiszolgáltatott vádlottakkal kerültek szembe.
 

A következő, a halálbüntetés kérdését körüljáró szekcióban külön örömöt okozott, hogy Munkácsy Siralomháza is remek helyet kapott a kiállításon – Andy Warhol egyik villamosszék-festménye és Victor Hugo a halálbüntetés embertelenségét támadó, vizionárius erejű akvarelljei és írásai közelében. Ennek okán – annak ellenére, hogy a tárlat javarészt a francia művészetre és bűnügyi történelemre fókuszál – önkénytelenül is eszembe jutott, hogy joggal szerepelhetett volna itt néhány másik magyar festmény is, például Gyárfás Jenő híres Tetemrehívás című képe. Kétségtelen, hogy az Arany János teremtette, megtébolyult tekintetű gyilkos mennyasszony alakja remekül rímelt volna más, a kiállításon szereplő romantikus gyilkos női figuráka, például Emile Signol a Lamermoor mennyasszonyának őrülete című képének alakjára (1850).
 

Ezt követően a kiállítás a bűn, a tudomány és a művészet kapcsolatát boncolgatja, és felvonultatja a 19. század végén születő modern kriminalisztikai tudomány első próbálkozásait. Szintén itt szerepelnek az akkoriban kialakuló többé-kevésbé tudományos módszerek, mint a frenológia, vagy az olasz Lombroso elméletei a bűnözés antropológiai, fiziognómiai eredetéről.
 

Lombroso nyomán – akinek szemében a művész és a bűnöző hasonló patológiában szenved, és kapcsolatba hozza a művészi inspirációt a bűntettre, gyilkosságra ösztönző kényszerrel – előfordult, hogy az alkotó géniusz alakját párhuzamba vonták a bűnözővel. A kiállításon az angol Walter Sickert (1860-1942) olyan alkotásai is szerepelnek, amelyek alapján Patricia Cornwell amerikai író Hasfelmetsző Jackkel azonosította a festőt: a „Camden Town murder” (a kor egy másik híressé vált gyilkossága) ihlette képén a nyomasztó szobabelsőben egy férfi hidegen szemléli az ágyon (holtan?) fekvő áldozatát.
 

A kiállítás egyik érdekessége, hogy más megvilágításba helyez néhány olyan széles körben ismert remekművet, mint a már említett Gustave Moreau akvarellt, vagy Degas kis Táncosnő szobrát. Meglepetésként ért, hogy az alkotás frenológiai fejek és különféle gonosztevők portréi között került bemutatásra, kiderült azonban, hogy a kissé csúnyácska, turcsi orrú, de mai szemmel mégis bájos balerina nem csupán az alkotás újító technikai megoldásai miatt botránkoztatta meg a korabeli közönséget, hanem leginkább azért, mert a fiziognómia iránt vonzódó Degas a romlott, bűnös asszony, a kurtizán vonásait adta a kamaszlánynak, utalva így számos táncosnő kereset-kiegészítési praktikáira.

A kiállítás a szürrealistákkal zárul, akik szinte kultuszt állítottak a kor olyan hírhedt gyilkosainak, mint a Papin nővérek: két cseléd, akik hihetetlen kegyetlenséggel, minden magyarázat nélkül ölték meg munkaadóikat az 1930-as évek elején.

Az Orsay Múzeum tárlata elvetette a bűnügyi kérdéseket övező általános gyanakvást és teret engedett a művészet és az emberi lélek árnyoldalának. Emellett külön üdvözlendő, hogy annak ellenére, hogy a kiállítás ötletadója az a Robert Badinter volt, aki a halálbüntetés megszüntetésének egyik legnagyobb franciaországi élharcosa, a kiállítás mégis elkerül minden politikai, morális vagy egyéb állásfoglalást.

 

A tárlat megtekinthető Franciaországban, a párizsi Orsay Múzeumban június 27-ig.