A Kiscelli Múzeum altemplomának nomád, boltíves terében Krisztus-arcok díszítik a falakat, miközben  szagoljuk, testünkön érezzük a nyirkos, hűvös levegőt. Amint belépünk, az előadás azonnal kezdetét veszi, nem különül el színpad és nézőtér, a jelenetek mindig egy másik boltív alatt játszódnak. A közönség sétál egyiktől a másikba, így látja az eseményeket. A történet azonban sehogyan sem áll össze koherens egésszé.

Az alaphelyzetből három nő, az Anya, a Lánya és Sógornője magányos, állandó ismétléskényszerbe sekélyesedett életképei bontakoznak ki. Ebbe a közösségbe érkezik meg a Fiú, aki mindenkinek rokona, s végül mindenkit magáévá tesz. Utolsó, enyhítő boldogság lehetne ez a korosodó, Bakos Éva által megformált Sógornőnek és beavatás, az ismeretlen, tiltott és kívánt feltárása a Csizmadia Ildikó játszotta Lány számára.  Kétségkívül ők ketten a darab legkevésbé meggyőző színészei: Bakos Éva túlzottan modoros, nem igazán csábító karakter, pedig ide egy femme fatale-ra van szükség, aki minden férfi és női tekintetet magára von. Ehhez hozzájárul a rosszul megválasztott jelmez is, a sárga, testhez simuló nadrág és  csipke tunika valójában kissé parodisztikussá teszik a megjelenését, amelyen nem segít a bunda és a napszemüveg. Csizmadia Ildikó sem tud Lolitává válni, játéka gyakran elsietett, hangja olykor kellemetlen, artikulálatlan üvöltésbe csúszik át, míg kényszeres babakocsi tologatása idétlenné, nem pedig bizonytalanná és esendővé teszi.

Ágens a kultúra mibenlétét összefoglaló nagymonológja gyengére sikerül, de énekével ezt hamar elfeledteti, akkor is, ha improvizál vagy éppen a Wonderful World-öt halljuk meglehetősen újszerű, bravúros könnyedséggel. Az Anyát alakító színésznő igazi jelenléttel bír, remegő-reszkető-erős skáláira figyelni kell. Színészi teljesítményében ugyanez jellemzi a Fiút játszó Barsi Mártont, talán neki sikerül leginkább megjeleníteni a karakterében lévő kettősségeket, az ő játéka a legszuggesztívebb, pikírt, szemtelen, mégis bizonytalan, helyét nem lelő ember.

Az előadás legfőbb hibája a koncepciótlannak tűnő szerkezet. Több szövegből vágnak be részleteket, amelyek sehogy sem képesek egységes egésszé válni, hangzatosságuk mellett nagyon is tetten érhető, hogy más szövegkörnyezetből szakították ki, így éppen a lényeg vész el. Sokkal átgondoltabb, strukturáltabb előadásszövegre lenne szükség, s hogy ez nem lehetetlen és a sokféleség is képes egységet alkotni, azt a korábbi Fátum is tökéletesen bizonyítja, amelyet dramaturgként szintén Madák Zsuzsanna jegyez.

A magány, a másik iránti vágy, a férfi nélküli élet szimbólumai a mindig kézzel mosott véres lepedők, a répahámozás; azonban a túlzottan egyszerűen megfejthető képrendszerrel működő előadás sajnos olykor a végletekig redukálja saját asszociációs hálóját, értelmezésünket s az arra való stratégiáinkat: nem hagy a darab elég helyet és szabadságot a befogadónak.

Madák Zsuzsannának első rendezése után talán éppen azzal kell megküzdenie, hogy túl sokat akar.  Pedig az Ágens Társulat beavató programot is szervezett középiskolákban, ott is bemutatott jeleneteket, amelyekre saját bevallásuk szerint rendkívül érzékeny reflexiók érkeztek.  Reméljük, ezt a  hagyományt folytatják, és talán jobban ki tudják használni a visszajelzések tanulságait.

Szodoma után

Ágens Társulat

Ágens
Bakos Éva
Csizmadia Ildikó
Barsi Márton

Viola da gamba: Stollár Xénia

Rendező: Madák Zsuzsanna

Bemutató: 2010. május 20.
Kiscelli Múzeum