Némi szomorúsággal tapasztaltam, hogy egy ilyen kaliberű fesztiválnak a város képtelen használható színpadokat biztosítani. A SÉD Filmszínház, a Városi Művelődési Központ és az inotai Retro Színház még a letűnt rendszerben épült, ugyan rendezhető bennük táncfesztivál, de vajon az erre alkalmasabb Petőfi Színház illetve a Játékszín miért nem szerepel a helyszínek listáján?

A fesztivál négy napján kizárólag a 2009/2010-es színházi évadban bemutatott előadásokat mutatták be. A végeredmény fényében, a zsűri tagjai (Keleti Éva, Kutszegi Csaba és Goda Gábor) döntését figyelembe véve mutatom be a fesztivál ezek szerint legkiemelkedőbb alkotásait.

A szakmai zsűri fődíját a TranzDanz Re-DNS című munkája kapta meg. Kovács Gerzson Péter koreográfiája éteri magasságokba emeli a tér, az idő, a rekonstrukció fogalmát. Halász Tamás kritikájában egyenesen proustiként jellemzi az előadást, és valóban az emlékezésnek egy magasabb rendű formáját pillanthatjuk meg benne. A színpadkép folyamatos újrarendezése a rengeteg reflektor segítségével, a folytonos vándorlás a színpad különböző pontjai között, a tempóváltások, Dresch Mihály, Bakay Márton és Hock Ernő zenéje, mind az esetlegességet hangsúlyozzák. Semmi sem állandó, a biztos csak a változás és az átmenetiség.

A színpad három táncosa (Bora Gábor, Katona Gábor, ifj. Zsuráfszky Zoltán) születik, él és meghal a színpadon anélkül, hogy bármi erre utaló metaforikus jelet láttatna velünk. Az előadás központi motívuma a DNS-spirál folyamatos hullámzása, ami meditatív állapotba hozza nézőjét, hogy a következő pillanat harsány zenéje és szélsebes tánca ismét kizökkentse ebből a zsibbadt ámulatból. Ilyenkor nemcsak a zene szerves része a táncnak, de a táncos teste is ritmushangszerré változik. Az előadás beleolvad a kozmoszba, ahová magával rántja a közönséget is, így téve a zenét, a táncot, a fényt, a nézést egy nagy közös szeánsszá.

A zsűri a „legjobb koreográfia” díjával jutalmazta a Duda Éva Társulat Lunatika című produkcióját. Nem kell más, csak ők meg a színpad. Ezt bizonyította be Duda Éva koreográfiája A Tánc Fesztiválján. Nem kell a feltűnő jelmez, a túlburjánzó díszlet, csak egy jó koreográfus, remek táncosok és egy stabil gondolatmenet. Egy olyan letisztult előadás jött létre, melyben a tánc írja a történetet kifacsart öleléseivel, fájdalmas rángásaival. A történet pedig kísérletet tesz arra, hogy a legapróbb részletekbe menően láttassa a nézővel az ember és ember közti dominanciaharcokat, a közelségek és távolságok hálóját, melyek csak félálomban vagy a tudattalanban mutatják meg teljes valójukat. Ebben az előadásban azt a funkcióját tölti be a mozgásművészet, amiért szeretjük, amiből létjogosultságát meríti: elmondja azt, ami szavakkal elmondhatatlan.

 

A szó és a tánc problémáját tematizálta a Bozsik Yvette Társulat is az Újravágva című előadásban. A kritikusok szava került a fókuszpontba, illetve a társulat válasza a kritikára. Mi történik akkor, ha a kritikus kikerül az arctalanság védelmező pozíciójából, és főszereplővé válik a színpadon? Ezt a kérdést teszi fel teljes joggal Bozsik Yvett, miközben nemcsak a tollforgatók fölött tör pálcát, hanem saját magát is értelmezi a kritikák fényében, felfedezett hibáit pedig felnagyítva közszemlére teszi.

Az előadás legerősebb pontja, ami nézetem szerint égetően hiányzik a magyar táncéletből: a humor. Nem véletlen tehát, hogy a zsűri mint „legszellemesebb előadást” értékelte a társulat produkcióját. Emellett pedig Bozsik kérdésfeltevése mélyen elgondolkodtató: miért válik egyeduralkodóvá a kritikai kinyilatkoztatás? Létezhet-e diskurzus alkotó és kritikus között? Várom a választ.

A „legmerészebb koncepció” kitüntetést idén a Tünet Együttes kapta Az élet értelme című előadásért. Nyolcéves fennállása alatt a társulat folyamatosan egy új formanyelvet próbált létrehozni. Ennek eredményeképpen született meg ez az előadás mozgás és verbalitás határvonalán. A bravúr pedig az, hogy egy új csatornán keresztül szólítja meg a nézőt.

„A színházban, ahogy a hétköznapi életben is: ha mindent meg akarsz kapni, mindenről lemaradsz” – olvasható a színlapon. Az előadás választás elé állítja az embert, akár az élet. A bejáratnál kapott tolmácsgéppel a székünkön ülve, nézői pozíciónkból váltogathatjuk a csatornákat. Mint a televízió távirányítójával, úgy választhatunk az egyes „adások” között. A szereplők (Bánki Gergely, Szász Dániel, Vadas Zsófia Tamara, Góbi Rita, Szabó Márta) monológjai hallhatók az egyes csatornákon. Minden szereplőnek van egy saját története. Az élet és az előadás közti kapcsolat a választás kényszerében keresendő. Ha mind az öt szereplő monológját meg akarjuk hallgatni, és folyamatosan kapcsolgatunk, akkor nem értjük meg egyiküket sem, de ha kiválasztunk kettőt vagy hármat közülük, akkor meghalljuk a történetet, és megértjük, hogy kevés az idő ahhoz, hogy minden beleférjen. Mert az idő bizony véges, erre utal a digitális óra, ami a színpad hátulsó felén függ, és másodpercről másodpercre számolja a hatvan percet az előadás végéig.

És hogy mi a válasz a kérdések kérdésére? Szabó Réka társulatának üzenetét talán úgy lehetne lefordítani, hogy az élet értelme a bizonyosság. Lehet, hogy már mind megtaláltuk, ott van a kezünkben, de nem tudunk róla. Addig keressük, amíg el nem veszítjük, ha elveszítettük, akkor már lehet, hogy késő megérteni.

A fesztivált a Mardi Gras Jazz Band koncertje és a Miskolci Tagozat Carmina Burana című előadása zárta. A záró gálaest keretében kihirdették a zsűri és a közönség döntését. A közönségdíjat a Frenák Pál társulat kapta meg az InTimE című előadásáért.

XIII. Nemzetközi Kortárs Összművészeti Találkozó Veszprémben

2010. május 26-30.