„Hát te mit keresel itt? – kérdezte tőlem Békés Pál a 2001-es szigligeti JAK-táborban. – Olyan normális vagy!” Augusztus 29-én „gyereknap” volt, és a délelőtti előadások után vita alakult ki, melynek során kifejtettem, nem értem, miért kell a kötelező olvasmányoknak olyan világokat ábrázolniuk, amelyekkel a gyerekek biztosan nem tudnak azonosulni. Erre utalhatott vissza este, immáron kocsmában ülve – ahol persze nem előny „normálisnak” lenni. Hálás voltam, hogy megszólított. A „mit keresel itt”-ben nem volt semmi támadás, az egész kérdés a másik felé fordulás őszinte gesztusa volt. Nem dicsekednék el vele, de a kérdést nemcsak azért nem tudtam elfelejteni, mert kapcsolatunk nyitánya volt: azért sem, mert gyakran eszembe jutott Paliról. Olyan normális. Vajon mit keres bizonyos helyzetekben, bizonyos közegekben?

Persze őt nem kellett félteni. Kellemes modorával, diplomatikus, ám a szellemet sosem nélkülöző megnyilvánulásaival minden helyzetben s közegben jól boldogult: a róla szóló megemlékezések nem hagyhatják említés nélkül irodalomszervezői munkáját, elnöki tevékenységét az IBBY (a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) magyar egyesületében, vagy akár A Nagy Könyv olvasásnépszerűsítő programsorozatot.

2001-ben huszonhárom éves voltam, magyartanár, írói ambíciókkal – nem gondoltam volna, hogy évről évre szilárdabbá váló baráti-szakmai kapcsolatba kerülünk (s hogy a szakma a gyerekirodalmat jelenti majd). Békés Pál pedig negyvenöt éves volt: író, műfordító, drámaíró, számos kiváló gyermekkönyv szerzője – senki nem gondolta volna, hogy már csak kilenc évet tölt közöttünk. Azon a bizonyos szigligeti estén Bélyeggyűjteményről és rövidprózáról, Avraham Bogatirról és barátságról beszélgettünk.

Később aztán sok minden másról is. Elsősorban mindig: gyerekirodalomról. De akár édesanyám haláláról is. (Emlékszem, hogy fel volt háborodva ötvenkét évén. Nem tudhattuk, hogy neki csupán két évvel adatik több.) Tavaly, miután végeztünk az Év Gyermekkönyve-díjra jelölt könyvek zsűrizésével, átsétáltunk a Múzeum utca amerikai típusú kávézó-komplexumába, hogy a gyerekirodalom után ismét teret adjunk a sok minden másnak. Ahogyan szó szót követett, nemcsak süteményét osztotta meg velem, de egy olyan gondolatát is, amely aztán nem hagyott nyugodni.

Szó esett (irodalmi) generációkról, arról hogy nem irigyli korosztályunkat. Kosztolányit idézte, Barkohba című novelláját, amelynek elején két nagyon is különböző nemzedéket mutat be: a magáét és – a novellában Jancsi Jánosként szerepeltetett – József Attiláét. Természetesen a nemzedékek (s nem a személyek) képezték a kávé mellett felvázolt párhuzam lényegét – „Két nemzedék még nem különbözött annyira egymástól, mint a miénk, meg az övék.” –; Pali úgy látta, azoknak a fiataloknak, akik a rendszerváltás után kezdték meg felnőtt életüket, „karrierjüket”, nehezebb, kiszámíthatatlanabb, bizonytalanabb sors jutott osztályrészül, mint az ő generációjának.

Ezzel hajlamos voltam egyetérteni, de önsajnálat helyett arra jutottam, érdemes volna ezt a beszélgetést formálisabb keretek között, több résztvevővel újrakezdeni-folytatni, s erre kiváló alkalomnak bizonyult József Attila születésnapja, közismertebb nevén a költészet napja. A Csillagszálló ez alkalomból rendezett estjére tehát meghívtam Palit, valamint három fiatal költőt, akik szerzői voltak a lapnak: Ayhan Gökhánt, Dunajcsik Mátyást és Krusovszky Dénest. Pali sziporkázó felvezetésében elmondta, hogy ő először is nem költő, másodszor nem hasonlítja magát Kosztolányihoz (s a fiatalokat sem József Attilához), harmadrészt kedvesen visszautasította, hogy felvetését „elmélet”-nek címkézzük. Majd vázolta ugyanazt, amit a kávé mellett – amire azonban váratlan reakció érkezett: elsősorban Dénes és Mátyás teljes személyes és nemzedéki elégedettségüknek adtak hangot.

„A fiúk tetszettek, és kicsit megleptek: egy csapat, amelyik elégedett a körülményeivel, a lehetőségeivel és önmagával. Nekem szokatlan, de hát biztosan így kell lennie” – foglalta össze Pali később egy levélben. De talán mégsem ez a történet lényege. Hanem az, ahogyan az este folytatódott. A másik felé fordulás, az őszinte érdeklődés jellemezte ezt az estét is – kicsit férfiasabban, kicsit kocsmásabban, mint a mi első találkozásunkkor, de hát ez így van rendjén. És Kardos G. is szóba jött, ám ezúttal nem Avraham Bogatir, hanem Pali róla szóló novellája kapcsán, amelyet az időközben befutott Bajtai András emlegetett fel nagy hévvel. (A novella azóta az áprilisi este óta András blogján található meg: AZ IBOLYÁN TÚL.)

„A címlapról Gyuri mosolygott. A kép alatt évszámok. Az egyik a születési. A másik meg a másik. És a rövid hír. Hogy tegnap.” – örökíti meg a barát halálhírével való szembesülést az írás. Békés Pál halálhírével előbb találkoztam a facebookon (és szerettem volna hinni, hogy tévedés), előbb értesültem róla sms-ből, minthogy felbukkant volna a mosolygós portré, alatta az évszámokkal. Aztán csak megjelent. Előbb az irodalmi portálokon, majd a nap végére a kormányalakításról és Dennis Hopper haláláról szóló hírek közt a hírportálokon is.

A szokásosat? Egy kávét és egy fél süteményt?

Jaj, Pali, nincs az a Bölcs Hiánypótló, aki betöltené az utánad maradt űrt.