A brazil fiatalok előrébb járnak. Vagy hátrébb. Mindenesetre máshol, mint mi. Egy ágy és némi kaja. Drog, kurvák, gengszterek. Mi marad? A féktelen düh és harag, amit a mesterségesen kialakított, szabadságnak hazudott modern rabszolgaság, a kapitalizmus hamis ideája pumpál naponként az elszegényedett rétegekbe. A táncosok G8-as feliratú pólókban ugrálnak, mozdulataik visszafojthatatlan energiákról tanúskodnak. Régen legalább volt egy jól körülhatárolható ellenségkép, most meg a szemedbe röhögnek a láthatatlan irányítók, hogy egyedül te vagy a sorsod felelőse, aztán megvetően utánad köpnek, ha lyukas a cipőd.

Pólót kötünk az arcunk elé, és gyújtogatunk. Meztelenül fetrengünk a betondzsungel fehérre meszelt, száraz sírgödreiben, élve temetik el a nincsteleneket, jogot hazudnak nekünk, de egyenpáncélba öltözött karhatalmi erők fojtják bilincsbe indulatainkat, ha mozdulni akarunk egy jobb élet reményében. Nem ismerjük a kiskirályok, a habzó szájú császárok neveit, végletekig kisajtolt életünk lélekbrókerek és tőzsdeindexek homályos csatornáiban kóborol, bankcsoportok és pénzügyi szervezetek rajzolnak felismerhetetlen arcot az új világrend uralkodójának.

Nem tudjuk, hova tűnik a pénzünk: se az, amit megkaptunk (mint adót), se az, amit meg se kapunk, ami járna. Átláthatatlan, szövevényes pénzügyi hálót terítettek az emberiség fölé, a kishalakat halásszák vele, ahelyett, hogy visszadobnák őket. Sok kicsi sokra megy! – mondogatják sátáni vigyorral. Ne csodálkozzunk, ha előkerülnek újra a kiegyenesített kaszák, és újra fáklyákat gyújtanak a civilizáltnak mondott társadalmakban.

A brazilok tudják ezt. Átélik. Nyomasztja őket. Kín és keserűség, rettenetes harag és dagálynyi szomorúság robban ki táncosaikból is. Hiába a napfényes tengerpart, a szamba és caipirinha, duzzad a szívekben az áttörés, a kitörés vágya és a mesterségesen lefojtott lehetőségek bombaként energizálják a társadalom alsóbb rétegeit. A magyar fiatalok sorban állnak, dumcsiznak az előtérben, kihörpölik maradék kólájukat, aztán nevetgélve beülnek a nézőtérre. A forradalom szelleme első perctől ott kísért a teremben, meztelen testek koppanak, puffanak kőkeményen a szürreális minimálzenére, amit néhol a brazil táncdalslágerek giccsgyönyöre színez vérző fájdalommá.

Hátukra, gerincükre zuhannak, egymás hasába lépnek, esnek-kelnek, szeretkeznek, verekednek, isznak és drogoznak, aztán mennek, és megmarkolják a rózsát, színes Molotov-koktélt locsolnak a semmi szürke katonáira: tessék, részegedjetek, 36 fokos lázban égek, és te nem dobálsz utcaköveket, anyám! Másfél óra néma csend, aztán megdöbbent, elismerő vastaps és füttyögés, hát igen, a nyomor gyermekei, lám-lám, van akiknek sikerült tőkét kovácsolni, nem is akárhogyan. A napi lázadás-adag megvolt, és most kapcsoljuk vissza mobiljainkat, folytatódhat a traccsparti, mindenki menjen el sörözni, aztán haza, a jól berendezett, egyénre szabott, kényelmes kis lakásainkba, majd holnap a gép előtt e-mailben megbeszéljük milyen jó volt ez az egész. Ja, hogy a tánc? Hát az hip-hop volt.

Láz

A Membros Company Brazília előadása

Tánc:
Amilton Vilarindo
Joao Carlos Silva
Mirila Greicy
Luiz Henrique
Jean Gomes
Zanzibar Vicentino

Hang: Paulo Azevedo
Fény: José Martins
Technika: José Martin

Rendező: Paulo Azevedo, Taís Vieira
Koreográfus: Taís Vieira

2010. május 20.
Trafó Kortárs Művészetek Háza