Gyermekszemmel azok a felnőttek tudják nézni a világot, akik megmaradtak gyermeknek, nem felejtették el a játékot, az őszinteséget, vannak kérdéseik, amelyekre tudják, hogy csak a gyermekek ismerik a válaszokat. Ha gyermekekről írnak, akkor leguggolnak, és az ő perspektívájukból szemlélik a felnőttek félelmetes, ismeretlen, érthetetlen világát, kiszámíthatatlan érzéseit. A gyerekhangra írt szövegek paradoxona, hogy a felnőtt szerzőnek olyan gondolatokat kell kimondatnia a gyermekkel, amelyeket nem a gyermek gondol, hanem ő maga. Lehet persze gyűjtögetni saját vagy ismerős lurkók elszólásait, de ahhoz hogy a gondolatfoszlányok egységes világképpé, ráadásul irodalommá alakuljanak, sokkal több kell.

Kiss Ottó korábbi köteteiben bebizonyította, hogy tud gyerekül, s ezt a tudást képes nagy-nagy alázattal és következetes szerkesztéssel irodalommá transzformálni. Legújabb versfüzérének hőse él, önálló identitása, érzelmei vannak, hihető karakter, hihető gondolatokkal. A kötet dinamikáját az óvodáskor végén járó kisfiú és az őt körülvevő környezet kapcsolata – az őszinte érzésekből formálódó gyermekvilág valamint a félszavakból, elszólásokból teremtett felnőttvilág – adja. Szó sincs itt harmóniáról: komoly zűrzavar van a lelkekben, az emberi kapcsolatokban. Amikor bekapcsolódunk a családi körbe a harcvonalak már kialakultak: a gyermek nem tud mit kezdeni a váratlanul beállító nagyszülőkkel, az anya ideges, mert úgy érzi, nem tud megfelelni az öregeknek, az apa pedig a maga elvarázsolt világából képtelen kilépni, hogy felesége segítségére legyen. Ami várható lenne: olyannyira elmérgesedik a helyzet, hogy néhány nap után mindenki összeveszik mindenkivel, és a nagyiék hazamennek. Ehelyett: az elvárások és a félelmek feloldódnak a megismerésben és az elfogadásban. A megismerésig azonban nagy utat kell megtennie mindenkinek.



A versekben megszólaló gyermekhang kezdetben értetlenül áll a nagyszülők képviselte idegen világgal szemben. Az értetlenség már-már ellenszenvbe fordul az első néhány versben: a gyermek az öregek minden megnyilvánulását tiltásként, autonómiája elleni támadásként éli meg. Nem szabad, nem tud, nem ért hozzá – csupa tagadás, a különállóságnak a hangsúlyozása. És mintha a nagyszülők sem nyitnának a gyermek felé: a jól ismert, sztereotip szólamokat ismételgetik, amelyek – kellő élettapasztalat híján – a gyermek számára értelmetlen szövegelésnek hatnak csak. Beszélnek egymáshoz, ám közösség hiányában a szavak csak a fülig érnek, a szívig nem jutnak el. Paulovkin Boglárka képein is nagyon jól látható ez a különállás: a realista ábrázolás felfedi a szereplők valóját, érzéseit, különösen a kisfiú szemei beszédesek. A kötet nagyszülői nem szépek, nem idealizáltak, később is csak azért kedveljük meg őket, mert a kisfiú egy idő után másként tekint rájuk, és mert képesek lesznek mosolyogni, a torz arcok valamiféle boldogságot kezdenek sugározni.



Idővel a szereplők közötti távolság is csökken. A megoldás a játék lesz. A kisfiú felfedezi, hogy a nagyszülőkkel is lehet játszani – mi több élvezik a játékot. Ebben a felfedezésben kulcsfontosságú hely lesz a vidámpark, a mélabús elidegenedés itt fordul át vidám rácsodálkozásba: az énből és az őkből mi lesz! A gyermeket érdekelni kezdi az idősek világa, történeteiket hallgatni már nem fárasztó időpocsékolás, hanem egy ismeretlen világ kalandos felfedezése. A múlt mozaikjaiból egy teljesen új nagymama- és nagypapakép áll össze, a távcsövön keresztül látott élettapasztalataik közelebb jönnek a szemlélőhöz, a részleteket megfigyelve feltűnik, hogy mennyi hasonlóság van a saját és az idegen(nek tűnő) világ között. A szerelem például régen és most is ugyanolyan – megfejthetetlen.

A játékban talál egymásra a gyermek és a felnőtt, mert mindenki őriz magában egy magot a gyermekkor világából, még a szomszéd Kovács bácsi is, akinek karaktere az egyik legszórakoztatóbb eleme a verseknek. A kötet elején Kovács bácsi fényévekre van a gyermekek világától, a kiváló szerkesztésnek köszönhetően a mogorva szomszédról gyermekgyűlöletén és ellenszenves viselkedésen kívül szinte semmit nem tudunk. Kovács bácsi azonban hamarosan közel kerül a családhoz, kiderül, hogy neki is van múltja, sőt érzései is. Ha hagyja magát még játszani is lehet vele, sőt beinvitálni egy ebédre, szeretni, elfogadni, „az egyedüllét ugyanis az élet megrontója”.

A gyermek tagadása, elutasítása igenléssé változik: a nagymama főztje tényleg finom, a nagypapa szeretne megtanulni ímélezni, már nem is olyan érthetetlen a felnőttek világa, kár, hogy ilyen hamar elszállt ez a két hét. Az állomáson elválnak, az emlékek azonban megmaradnak, és a tapasztalat, melyet így foglal össze a gyermek: „A bánatból és a szomorúságból / ugyanolyan könnyen lehet átlépni / az örömbe és a jókedvbe, / mint ahogy az éjszakából reggel lesz. / És ugyanilyen könnyen lehet / megszeretni azokat az embereket is, / akiket azelőtt még nem szerettünk annyira.”



És ott van ezekben a versekben Isten is, aki vigyáz erre a családra, akinek szeretetéből merítve tudnak közelebb kerülni egymáshoz, és akihez mindannyiuknak más és más a viszonya a naiv gyermeki hittől nagypapa reménykedésén át nagymama bizonyosságáig. A kötet a gyermek imádságával zárul („drága kedves Jóistenem, / ugye hétvégére szép idő lesz?”), amely a megszeretett nagyszülők utáni vágyat éppúgy kifejezi, mint a megtalált kapcsolat felett érzett örömöt.