A kínai gazdaság átalakulása és piacainak fokozatos megnyitása számos társadalmi változást hozott magával. A merev, bürokratikus szabályok fellazulásával párhuzamosan gyengült az embereket szinte röghöz kötő hukau rendszer (háztartások regisztrációs rendszere, avagy állandó tartózkodási engedély), mely a népességet szigorúan vidéki és városi csoportokra tagolta, és – törvény adta kereteit felhasználva – amennyire csak lehetett, helyben tartotta. Az elmúlt két évtized folyamán egyre differenciáltabb lett ez a kép, bár a szabad költözködést, országon belüli vándorlást továbbra is szabályozni kell, hogy a több mint 1,3 milliárdos lakosság az állam által továbbra is „kezelhető eloszlású” maradjon. Az átalakuló városi szabályozási környezet igen barátságtalan a bevándorlókkal; engedélyek és illetékek szinte átláthatatlan útvesztőjét emelték az újonnan betelepülni vágyók elé. Kína mindent megtesz azért, hogy a virágzó gazdaságú, és a vidékinél csábítóbb keresetet kínáló városokat ne özönöljék el a honi bevándorlók milliói.

Igaz, hogy az ország népsűrűsége európai szemmel átlagosnak mondható (127 fő/km²; Magyarországé 110 fő/km²), a probléma a népesség eloszlásának hihetetlen egyenetlenségéből adódik. A Kína jelentős részén elterülő magashegységekben és északnyugati sivatagokban csupán pár millió ember él (Tibet népsűrűsége pl. 2 fő/km², területe pedig Kína kilencedét foglalja el). A lakosság jelentős része a nagy folyók völgyében, a tengerpartok vidékén és Dél-kelet Kínában zsúfolódik össze. A világ harmadik legnagyobb országa területének 57%-án él a lakosság 6%-a, míg a maradék 43%-át a népesség 94%-a foglalja el. Hagyományosan mezőgazdasági ország, 880 millió ember, a lakosság megközelítőleg 70%-a lakik ma is falvakban, és csak 30%-uk, 420 millió városi.

Rengeteg publikáció született már a kínai belső (vidék-város) vándorlásról, mégis nehéz pontos képet alkotni a folyamatról, mert egyrészt nincs egzakt meghatározás, hogy kik is tartoznának Kínában ebbe a csoportba, másrészt nem létezik ilyen irányú egységes és folyamatos országos felmérés. Ezért sok tehát a bizonytalanság amikor meg kell becsülni egy-egy ilyen kutatásnak az értékét, hiszen gyakorlatilag lehetetlen reprezentatív mintán alapuló felmérést kapni a vidékről a városokba költözőkről. Mindezek ellenére ennek a vándorlásnak pár határozott jellemvonása nagy biztonsággal felvázolható.

Folyamatos a vidékről a városokba történő, egyirányú vándorlás hasonlatosan ahhoz, ahogy a XIX. és a XX. század iparosodó Európájában zajlott egykor. Szembeötlő, hogy bár a hagyományos intézményi korlátok – melyek szétválasztották a vidék és városok világát – átalakultak, a kirekesztés más formát öltött. Mára inkább szociális és gazdasági nehézségeket gördítenek a hivatalok a betelepülni vágyók elé így szegregálva őket a városok álladó lakosságától. Állandó helyi lakhely hiányában továbbra sem érhetőek el helyben a szociális rendszer szolgáltatásai; nincs állami orvosi ellátás, lakáshoz juttatás vagy lakbér-támogatás, és nyugdíj sem. Ezenkívül elesnek a magasabb képzettséget igénylő, stabil munkalehetőségektől is. A rendszer bonyolultságát érzékeltetendő álljon itt azon hivatalok sora, melyek érintettek egy városban letelepülni vágyó sorsát illetően: a Munkaügyi Központ, továbbá a Gazdasági és Kereskedelmi-, az Adó-, a Családtervezési-, a Letelepedési-, és a Várostervezési Hivatal. Évente megújítandóan a szülőképes korú nőknek igazolást kell bemutatniuk gyermekeik számáról és házassági állapotukról. A folyamatot a Nem Helyi Lakók Hivatala koordinálja. Az illetékek meg kenőpénzek miatt amúgy is drága papírokat sokan meg sem próbálják beszerezni. A Hivatal igyekszik minden eszközzel az illegálisan beköltözők után nyúlni. Helyben lakó szobát vagy lakást csak a helyi önkormányzat évente megújítandó engedélyével adhat ki. Ez a dokumentum szerteágazó kötelezettségeket ró a háziúrra; többek között együtt kell működnie a hatóságokkal a bűn-, illetve a kvóta feletti szülések megelőzésében. (Nem adhat ki pl. szobát szülésre annak, aki az állam elől „elbújva” szeretné – vagy kénytelen – megszülni harmadik, negyedik, stb. gyermekét). Számtalan egyéb alkalommal is jelentési felelősséggel tartozik.

A vidékről a városokba települők számát nagyjából azért meg lehet becsülni. Magyar szemmel ezek egészen fantasztikus tömegek, bár igaz, hogy a lakosságnak ez „csupán” 4-6%-a. A kutatások szerint megközelítőleg 75–90 millióra tehető az időszakosan ingázók és vándorlók száma Kína-szerte, s közülük 50–70 millióan indulnak a városok felé. A migránsok nagy része hihetetlenül mobil; évente akár többször is változtatják tartózkodási helyüket; vidékről városba, illetve városon belül, és városok között is költöznek. Sokan térnek haza a Tavasz Ünnepre vagy aratási időben, és amíg távol vannak, a háziúr másnak adja ki a szobájukat. Ez a cirkuláris migráció tartja folyamatos pezsgő átalakulásban a városperemek lakosságát.

Napjainkra a felméréseknek sikerült meghatározniuk a migráció fő okait, bár az útra kelés indokai széles körben szóródnak. Ezek a tényezők különböző, egymással kapcsolatban lévő szinteken vizsgálhatók, melyekből a makro- és a középszintet érdemes megnézni, hiszen a személyes motivációk sora határtalan. Makroszinten, Kína nyitási politikájának eredményeként, a külföldi befektetések főleg a tengerparti nagyvárosokba érkeztek. Ezek generáltak először – az 1990-es években – hatalmas munkaerő-keresletet, majd őket követték az egyre terjeszkedő, fejlődő hazai vállalatok. Megjelenésükkel tovább növekedettek a vidék-város közti kereseti különbségek. Sokan voltak, akik nem a csábító fizetésekért, hanem kényszerből keltek útra. Az állam a mezőgazdaságban újra engedte a családi gazdaságok létrejöttét, működését, fölöslegessé téve és munkanélküliségbe taszítva a termelőszövetkezetek alkalmazottainak tömegét, akik – jobb híján – a felfutó gazdaságú és kereskedelmű, egyre csábítóbb városok felé vették az irányt. Az ipar és a kereskedelem fejlesztésének egyik alapvető oka, hogy a Föld művelhető területeinek mindössze 7%-a található Kínában, míg lakosságának 21%-a.

Az elvándorlás középszintű fő indoka regionális szinten keresendő. Az útnak indulók általában szegény, illetve Kína nagyon távoli, elszigetelt - bár kicsit már iparosodott tartományaiból származnak.

A kínai belső vándorlás meghatározó formája az ún. lánc-migráció: a statisztikák szerint az első ízben szerencsét próbálók hozzávetőleg 75%-a korábban érkezett rokonok vagy barátok segítségével talál szállást, és főleg munkát. A távolabbi vidékekről érkezők beilleszkedését nehezíti eltérő viselkedési kultúrájuk, öltözködési vagy étkezési szokásaik, és főleg a sokszor szinte idegen nyelvnek tűnő tájszólásuk. Ezt a szociális elszigetelődést erősíti a térbeli elkülönülésük is, mert egy adott terület, megye bevándorlói nemcsak együtt élnek a városi telepeiken, ún. „falvaikban” vagy a gyárak munkásszállóin, hanem gyakran ugyanazokban az üzletekben, éttermekben vagy építkezéseken is dolgoznak. A migrációs célt gyakran az határozza meg, hogy a faluból a korábban indulók melyik városba telepedtek le, illetve hogy az elszármazási lakóhelynek milyen másik területtel van kapcsolata; szociális hálózata. Ez „hazafias” és családi kötelékeket is jelent. A migráns telepek (cun) – és nagyobb általánosságban a város külső gyűrűjének – vizsgálatával szembeötlő a gazdaság és az élet helyi formáinak radikális szociális változása az elmúlt években. A bevándorlók telepeinek téri és funkcionális szerkezete abszolút tükrözi a túlélési stratégiájukat, és a helyi gazdasági hagyományokra és társadalom szervezetére reflektál.

Bár a bürokrácia különböző szintjei a maguk módján útját próbálják állni a városokba tömegesen érkezőknek, igyekezetüket a helyi lakosok is kijátsszák, mert az újonnan érkezők nem csak nehézséget, de sok esetben előnyt is jelentenek az őslakosoknak. Pénzkereseti lehetőségek sora nyílik számukra, nem beszélve az általuk nyújtott új szolgáltatások soráról. Napjaink vándorai, főleg a peremkerületekben, részei lettek a városok mindennapi életének.

A születési helyükkel és a családdal – ami Kínában nagyon erős kötelék – való szoros kapcsolat folyamatos ingázást tesz lehetővé az elvándorlók számára a hagyományos helyi szféra és a nagyvárosok új életformája között.