Szokatlanul, egy középtávú, három éves tervet ismertetett a Magyar Nemzeti Galéria vezetősége a május 20-i sajtótájékoztatón. Természetesen minden múzeum hosszútávon gondolkodik, hiszen egy-egy kiállítást sokéves kutatómunka és szervezés előz meg. Ami meglepő, hogy mindezt a nagyközönség elé tárták, és nemcsak a tényleges kiállítási tervezetet, hanem a galéria célkitűzéseit.

Az egyik legfontosabb ezek közül, hogy a galéria új piaci csomagolást – vagyis új arculatot – kap, hiszen egy múzeum esetében nem csak a kiállítások színvonala a fontos, hanem a tálalás is, milyen külsőben tárják elénk a tartalmat. Az erre kiírt pályázatot Vargha Balázs és a Stalker stúdió nyerte meg. Az arculatterv nem túl hivalkodó, nem túl egyedi, de minimalizmusával mindenképpen illik egy tárlataiban több korszakot átívelő múzeumhoz, egyszerűsítve − az eddig igencsak eklektikus − vizuális informatív párbeszédet a közönség és a múzeum közt.

Ennek jegyében a fogadócsarnokot is átépítenék, s bár EU-s pénz hiányában az átalakítás kizárólag belsőépítészeti, és nem teljes átépítés, igencsak ráfér a megújulás a főbejárat környékére, amely jelenlegi állapotában nem éppen impozáns, lapos belterű, és szinte teljesen funkciótlan, leginkább valami szocreál vidéki kultúrház aulájára hasonlít, és nem múzeumi előcsarnokhoz. Aki először téved be ide, azt sem tudja, merre induljon. A galéria gyűjteménye ugyebár az egyik legimpozánsabb épületben, a Budai várban foglal helyet, fontos tehát, hogy reprezentatív legyen, fogadótérrel rendelkezzen. A tervek itt is elegáns, egyszerű vonalvezetésről árulkodnak.

Az MNG kikívánkozik a falak közül, ugyanis ő kapta meg a komplexum közvetlen környékének üzemeltetési jogát és konkrétan még meg nem nevezett rendezvények színhelye lenne a Savoyai terasz is. Arra törekednek, hogy minden esemény mindenképpen párbeszédben legyen a múzeum kiállítatásaival, projektjeivel, ezzel együtt megszüntetik más kulturális rendezvények kavalkádját a galéria épületei körül.

Ez összefüggésben van egy másik célkitűzéssel is, a közönség bázisának és múzeumpedagógiai gyakorlatának kiszélesítésével. A vezetőség fontosnak tartja, hogy a művészettörténeti műélvezetet beemelje az emberek tudatába és általános műveltség részévé tegye azt. Már meg is nyertek egy TÁMOP pályázatot, egy másik pedig elbírálás alatt van. Valamint megpályáztak – igen jó eséllyel – egy komplex akadálymentesítési beruházást is, ez az esélyegyenlőség jegyében, ugyanis ez most az MNG másik jelszava.

A kiállítási stratégia marad a régi: elsősorban monografikus kiállítások szerepelnek a repertoárban, de a galéria küldetésének érzi a magyar művészek, és főleg a kanonizált modern magyar művészet európai kontextusba, azaz az egyetemes művészetbe való beillesztését, és hosszú távú nemzetközi kapcsolatok kiépítését kárpát-medencei és európai múzeumokkal. Fontos még megemlítenünk, hogy 3 hónapról 6 hónapra emelik a kiállítások időtartamát, így a biztosabb bevétellel és a nagyobb látogatószámmal ösztönözve a támogatókat, hogy ne csak az állam járuljon hozzá a finanszírozásokhoz.

A galéria épületépen hamarosan helyt kap egy, a legmodernebb gépekkel felszerelt anyagvizsgálati laboratórium, melynek nyilván a restaurátorok és művészettörténészek örülnek majd a legjobban, ugyanis Magyarországon eddig nem voltak elérhetőek ilyen restaurátori eljárások.

A sajtótájékoztató közönsége igencsak vegyes visszhanggal reagált a fejlesztési tervekre, és a feltett kérdések egy nagy része is politikai síkra terelődött, elsősorban a frissen avatott főigazgatóval, Csák Ferenccel kapcsolatban, aki egyébként a Pécs 2010 projekt miniszteri biztosa, szakavatott művészettörténész (és politológus). Csák Ferenc főleg a modern magyar művészetben jártas, nem idegen tőle az MNG, szoros szálak fűzik anyagához.

Nem akadékoskodni, hanem örülni kellene annak, hogy végre valaki összefogásra és haladásra törekszik. A tájékoztatón is többször elhangzott, hogy az intézkedések nem a múzeumpolitikai versenyhelyzet kiélezéséről, hanem éppen az együttműködés fontosságáról szólnak, csak így lehet professzionális kiállításokat létrehozni. Valójában persze nem is csak a Magyar Nemzeti Galériáknak van szüksége vérfrissítésre, hanem az egész művészettörténetnek, mint szakmának egy szemléletváltásra, amely a kulcs a fejlődéshez és felzárkózás Európához és nagy múzeumaihoz.