Családi sztori, meghal egy anya a repülőn, egy énekesnő örökbe fogadja a kisgyerekét, s indulhatnak az élettörténetek. Sok szálon fut a cselekmény, biztatnak is az előttem ülő beavatottak, biztos, hogy a végére összeáll, mert ennél a Lepage-nál minden összeáll. A puzzledarabkák kiadják a teljes képet, ígérik.

Oly végtelenül primitív az eleje, hogy az ember nyugodtan dől hátra a székén: mindjárt történik valami, mert ezen a szinten nem maradhat a dolog, az biztos. És ez nagyjából így is van. A műrealista repülőgépbelsőből egyszer csak busz lesz, de nem akárhogy. Ugyanis az előadás elején (az első három órában) lélegzetelállító, nemes egyszerűséggel kapjuk az ilyesféle váltásokat, legyen szó színpadiról, díszletezésbeliről, vagy ahogy csecsemőből egy pillanat alatt nagyobb gyerek, aztán kamasz lesz. Virtuózan váltogatják a helyszíneket, jeleneteket is. Beígérik, mi következik, behúzzák a csőbe a nézőt, előkészítve a következő jelenetet… De nem. A várt epizód helyett tizenkét évvel későbbre repülünk, s boldogsággal tölt el a kimaradt rész okozta hiányérzet! Már csak azért is, mert nincs híján a produkció ennek a fordítottjával sem, amikor a nagyon is közhelyeset, az elvártat mutatja meg.

A hangos, filmes technikának köszönhetően a színpadon szétesett világ a kivetítőn összeáll, mert olyan szögből veszi a kamera, hogy a vásznon egésznek látszik. A színészek a valóságban csak egy padon ülnek, a filmen, úgy látjuk, zongoránál foglalnak helyet, hiába vannak a valós billentyűk három méterrel odébb. Ugyanez a szétbontás–újra összepakolás figyelhető meg a hangoknál. Látjuk a képet, mozog a száj, s máshonnan jön a hang, a szinkronhang, amire egyébként a cím is utal. Hiába, a filmstúdió az az isteni labor, ahol összekotyvasztható, összegyúrható, ami az életben összetört. A történet közben szépen tekeredik, kerekedik, motívumok jönnek-mennek, rakódik össze a többnyelvű mozaik.

A technikai megoldások zseniálisak, olykor szellemesek, bár egy idő után veszítenek érdekességükből, sőt felmerül, hogy a technikázás heve elviszi a produkciót. Az is felsejlik, hogy az utolsó szálak már nem is kapcsolódnak olyan szervesen. Szépek ezek a puzzledarabok is, de mintha már nem maradt volna helyük a képen. Szeret édelegni, szépelegni az előadás, ilyen már a kezdő hangütés is a repülős jelenetben, ilyen a zárás is, ahol a zene és történet adta giccs betetőzésére pieta-pózba kerül anya s gyermek. Jaj. A meghatott nézőtéren valaki felvihog. Elnézést kérek magamban.

Ettől függetlenül döbbenten nézem a színészek teljesítményét, profik, felkészültek, tehetségesek, fel sem merül, hogy ne lennének azok. Mintha nem is lenne értelmezhető az előadás vagy társulat kapcsán a tehetségnek mint olyannak a kérdése, annyira evidens. Kőkeményen megformálják a különböző figurákat, mozognak, elmélyült koncentrációval vannak jelen, és ők végigbírják a teljes hosszt.

Ahogy Woody Allen összefoglalta a Háború és békét, oroszokról szól, mondta, úgy nyilvánvalóan bármit össze lehet foglalni röviden. Mégis, ha egyszer Tolsztoj négykötetesre írta meg a regényt, az nem véletlen. Ugyanígy nem lehet véletlen, hogy Lepage előadása déli egytől este tízig tart, nagy történet ez, kilenc szállal, nem lehet azt csak úgy, súlytalanul. Valamint arra is kell idő, hogy minden technikai lehetőséget kihasználjanak, megmutassanak. Közben tartanak azért hosszabb-rövidebb szüneteket, az aranymetszés környékén meleg ételt kapunk. Igen, osztottak estebédet, és profin oldották meg a bécsi fesztiválhetesek, jutott mindenkinek, meleg is volt, finom is. És a mosdónál is csak pár percet kellett mindig sorba állni, pedig kígyózott az. Ez, lehet, hogy nem tartozik szorosan az előadáshoz, de naiv és magyar néző létemre mégis tanulságosnak bizonyult. Szóval úgy tűnik, igenis meg lehet oldani kétezer ember dolgát is. A nézőtéren is, azon kívül is.

Lipsynch

Frédérike Bédard
Carlos Belda
Rebecca Blankenship
Lise Castonguay
John Cobb
Nuria Garcia
Sarah Kemp
Rick Miller
Hans Piesbergen

Szöveg: Frédérike Bédard, Carlos Belda, Rebecca Blankenship, Lise Castonguay, John Cobb, Nuria Garcia, Marie Gignac, Sarah Kemp, Robert Lepage, Rick Miller, Hans Piesbergen

Dramaturg: Marie Gignac
Díszlet: Jean Hazel
Fény: Étienne Boucher
Hang: Jean-Sébastien Côté
Jelmez: Yasmina Giguère

Rendező: Robert Lepage

Bécs, Museums Quartier
2010. május 16.

Wiener Festwochen