ATavaszmező utcai Roma Parlamentben május 14-én tartott ünnepségen adták át a művészeknek a nemrégiben elkészült Cigány festészet – Magyarország 1969–2009 című album tiszteletpéldányait. A kötetben szereplő alkotók közül sokan eljöttek, s az ünnepi alkalmat levezénylő Zsigó Jenő pár mondatban mindannyiuk életét és művészetét bemutatta. 74 cigány képzőművész 700 alkotásának színes nagyméretű reprodukcióját tartalmazza az album, valamennyi a Romano Kher közgyűjteményének büszkesége. A mű szerkesztői koncepciója nem csoportosít stílusok, korszakok, nemzedékek, technikák szerint, hanem szép sorban, szoros betűrendben hozza egymás után a művészeket és műveiket, nem kis feladat elé állítva ezzel a recenzenst.

Kerényi János tervezte a mind súlyban, mind kiterjedésben igen tekintélyes kötetet, mely 8 kilogrammos súlyát nemcsak 548 oldalának, hanem a testvérek közt is legalább 100 grammos műnyomó papírnak is köszönheti. A borító arany, a keménykötés vörös hátteret szolgáltat a festmények fő motívumaiból összeállított montázsnak, mely a belső kötéstáblát és az előzéklapot viszont teljesen kitölti. Az angol-magyar kétnyelvű kötet borítófülének ajánlása magukat a cigányokat szólítja meg, mintegy újrafogalmazva a bibliai „és beszéld el fiadnak” gondolatot. A bevezető szöveget a főszerkesztő Zsigó Jenő jegyzi, s minden alkotó kap egy rövid pályaképet is. A meglehetősen széles szövegtükör és keskeny oldalmargó jól érzékelteti, hogy a kötet művészei nehezen szoríthatók bele a hagyományos keretekbe és a csupa nagybetűs szövegek azt is tudtunkra adják, hogy mennyire fontos felhívni rájuk a figyelmet.

A kötetbemutatón magyarázatot nyert az 1969-es korszakhatár is. Zsigó Jenő szerint eddig az időpontig – Balázs János és Bari Károly jelentkezéséig – a cigányságot kultúra nélkülinek nevezték, de innentől ők meg tudták mutatni a cigány kultúra irányát. Nem eliminálva a két művész jelentőségét, azért tennék egy aprócska kitérőt e tárgyban. Magam a kultúrafogalommal – koromból adódóan – csak ez időpont után ismerkedtem meg, de feltételezem, hogy a korábban születettek is hallottak a cigány zenéről (nemcsak a cigányzenéről) s tán egyebekről is. Akinek pedig van saját nyelve, népzenéje, tánca, meséi, költészete és tárgykultúrája, az nem kultúra nélküli. Pláne nem kultúra nélküli, ha vannak saját neves művészei.

Szabolcsi Bence zenei lexikona már a 15–16. századból említ cigány lantosokat és hegedűsöket, akik a királyi udvarban léptek fel. De Kerényi György szerint a 19. század az ő nagy századuk, ők a zene interpretátorai ekkor, ők a közvetítők a falu és város, idegen és magyar közt. A cigány előadóművészek pedig nemcsak virtuózok, hanem a magyar népies stílus és a verbunkos kialakítói és legfőbb terjesztői, s Bihari János és Sárközy Ferenc európai hírű zeneszerzők is. Ekkor, a 19. században, lángolt fel a magyar és nemzetközi érdeklődés a cigány kultúra iránt, s számos tudós társaság alakult a cigány nyelv grammatikájának, a cigány nép történelmének, zenéjének és szokásaiknak tanulmányozására. Az 1893-as Pallas nagylexikon számos vonatkozó szócikkének bibliográfiai adatait áttanulmányozva még egy költőnőre is ráakadtam: Ranyicsics Ginára, kiről Wlisklocki Henrik közöl két részes beszámolót az Élet című lap 1891-es évfolyamában, szemelvényeket hozva műveiből is. De bármennyire igyekeztem, cigány képzőművészt valóban nem tudok 1969 előttről nevesíteni, hacsak nem a most tárgyalt album egyik legkvalitásosabb alkotóját, az 1905-ben született Mocsár Gyulát, de ő bár alkotott, nem lépett a nyilvánosság elé, kiállítása nem volt, képeit barátai vették meg.

Varázslatos, hogy mennyire bátran használják fel műveikben a kötetben szereplő alkotók a különféle stílusirányzatokat. Konstruktivista és romantikus, expresszionista és szentimentalista, szürreális és posztmodern alkotások éppúgy megtalálhatók, mint a hagyományos naiv cigány témájú képek. A Cigány Ház gyűjteménye a legnevesebb alkotóktól – Balázs János mellett – Szentandrássy Istvántól, Péli Tamástól és Szécsi Magdától is számos művet őriz, az albumban olajfestményeiket, ceruzarajzaikat, temperaképeiket és papír-filc kollázsaikat is megtaláljuk. A kötet nemcsak festőket, hanem fafaragókat is bemutat, például az 1920-as születésű Orsós Jakabot, aki emellett kitűnő novellista, s a Pannon Tükör című folyóirat kiadója.

A 20-as, 30-as évek korosztályából még négy alkotót vonultat fel a kollekció, Dilinkó Gábort, Fenyvesi Józsefet, Oláh Jolánt és Szomora Kálmánt. Autodidakta művészek, a naiv stílusba sorolhatók be képeik, faragásaik. A következő generációból kiemelkedik Balázs Gusztáv aki táncművészként, koreográfusként és néprajzkutatóként még ismertebb. A negyven évesek korosztályából Kökény Róbert kiváló portréfestő és Lakatos Erika fotóművész tűnik ki leginkább; a fiatal, most húszas-harmincas éveiben járó csapatból pedig Balogh Tibor grafikái a legfigyelemreméltóbbak. Az ötvenes éveiben jár Bari Janó, aki szürrealista képeivel, avantgard szobraival és installációival, performanszaival vált ismertté. A legnépesebb nemzedék ez, a most 50-60 évesek korosztálya, közéjük tartozna Péli Tamás is, ha még köztünk lenne. "Hogyha minden jól megy, akkor a huszonegyedik században is festeni fogok, mert a következő század festészetében már szerepet akarok játszani" – mondta egy interjúban 1990 decemberében. Az album abban is segít, hogy ne felejtsük el és beváltsuk helyette, amit ő már nem tehet meg.