Axl (Fernando Tielve) Madridból érkezett Párizson át Londonba. Eddigi útja során húsz ágyban aludt, pontosan annyiban, ahány éves. A huszonegyedik más, mint a többi, azokhoz csak annyiban hasonlít, hogy Axl számára itt is sötét folt az, hogy hogyan is került oda előző este. Mert a fiatal fiú különleges tulajdonsága - nem kizárt, hogy életmódjából fakadóan -, hogy az előző nap utolsó, és az aznap első óráiból rendszerint semmire sem emlékszik. Egyik főhősünk ilyetén kirajzolódása alapján felmerül, hogy a film bizony egy archetípust  mutat be, a kallódó, bolyongó lélek, az örök utazó archetípusát, emellett pedig  hatásos korrajzot nyújt a jelen kor fiatal, nagyvárosi underground generációjának életmódjáról, értékrendjeiről. Az első tézist a másik fontos szereplő, Vera (Déborah Francois) is megerősíti, aki szomorú szakításának mélabús foszlányain igyekszik túllépni, többnyire az Axl-ével megegyező útvonalon járva. Csak sodródik ő is. Keres, de nem tudja mit. Egy új szerelmet, vagy csak a felejtést talán?
 

A fiatalok tehát Londonban, az egyik első számú metropoliszban barangolnak, futva kocsmák, foglaltházak és szórakozóhelyek közt, hajszolva az élvezeteket, kutatva önmagukat. Mert a hedonista cél, a mámor, a szexuális örömök, a kábulat és örömteli szórakozás. De Vera és Axl nem csak ezeket mutatja meg nekünk. Egy mélyebb rovású utat is bejárnak, valamit nem találnak. Különben túl egyszerű lenne.

Axl tulajdonképpen kiskorában eltűnt apját jött felkutatni a brit fővárosba. Azt az embert, akiről semmit nem tud, nem emlékszik rá, csak a neve, és a londoni nyom az egyetlen, amin elindulhat. Tovább nehezíti a dolgot a fiú lebegése valóság és delírium között, a napokat rendszerint a közelmúlt rekonstruálásával kell kezdenie. Hamarosan azonban újdonsült barátja, Mike (Iddo Goldberg) segítségével rátalál apjára (Richard Lintern), aki nem tudja, ki is az albérletet kereső fiú az ingatlaniroda bejáratánál. Axlnek fogalma sincs, mit tegyen. Nap mint nap visszatér, lakásokat néznek együtt az ismeretlen apával, és közben igyekszik minél többet megtudni gyermekkora hiányzó láncszemeiről.

Vera eközben egy könyvesboltban dolgozik, az éjszakákat pedig bolyongással tölti. Találkozik is egy fiúval, akiről egy átmulatott éjszaka után szintén csak egy bevetetlen ágy fényképe marad emlékként. Axl és Vera egy helyen laknak, egy foglaltházban, ahol látszólag Mike van leginkább otthon. A kommunához hasonló komplexum útvesztő-szerű, furcsa tárgyakkal, hangulatos világítótestekkel, szőnyegekkel, matracokkal és kacatokkal zsúfolt helyiségei egy bezárt, mini-mertopoliszt jelentenek a szereplők számára. Nem lehet tudni, hányan laknak ott éppen. A szám mindig változik, Axl és Vera pedig folyamatosan elmennek egymás mellett.

A Bevetetlen ágyakat bizonyos értelemben egy generációs közérzet-film. Egy olyan huszonegyedik századi generációé, melynek életében háttérbe szorul a politikai kontextus, lévén, hogy a történetben szereplők gyökértelenségükből, vagy ha tetszik, multikulturalitásukból kifolyólag nemzeti és politikai identitás nélkül, csupaszon állnak előttünk. A külsőségek hasonlóak, mint amilyeneket a ’68-as tematikájú filmekben, például Bertolucci Álmodozók című munkájában megszokhattunk. Az intellektualitás, a felhőtlen szórakozás, a szexuális szabadosság itt is, ott is jelen van, Dos Santos filmjében azonban a felszín alatt egyéni indíttatások rejlenek a közös célok helyett. A szereplők nem a szabadságot keresik, az már megvan, Antonioni, Bertolucci vagy Stuart Hagmann hősei már kiharcolták. Ők önmagukat keresik. Pont azt az identitást, ami itt kezdetektől fogva hiányzik.

A közeg a rendező kezei által igen valósághűen ábrázolt, a nagyvárosi alternatív kultúra hangulatát kiválóan megragadta mind a kiválasztott szereplők, a díszletek, mind pedig a filmnyelvi kifejezésmód által. A kézikamera instabil mozgása, a szereplők követése közel hozza az eseményeket, a nézőt belehelyezi a történetbe. A hatásos koncertjelenetek fényei, bevillanó arcai és nem utolsó sorban a kiválóan illeszkedő zene atmoszférát teremt, mely újra és újra visszatér, s így az egész filmre rányomja jótékony bélyegét. Ami talán kissé zavarónak tűnhet egy idő után, az a már-már modorosságba, maníros túlzásba hajló dialógusokban keresendő. Nem a párbeszédekkel van a baj, csak néhol az elszállt fogalmazásmód, a romkocsma-filozófia túlzott retorikai alkalmazása kissé mesterkéltnek tűnik. Az rendben van, hogy ezek a fiatalok általában érzékenységük, elvont intellektusuk révén kerülnek a társadalmon kívülre, például a foglaltház rejtett, mégis büszke és boldog közösségébe, de talán nem lenne elidegenítő hatású, nem zökkentene ki egy-két gondosan elhelyezett, valóságszagú szófordulat a konstans metaforikus, divatosan bölcselkedő szövegkörnyezetbe ékelve.

A film ettől eltekintve viszont valóban egy izgalmas, érdekes darab a kallódásról, a látszat-boldogságról, mely ügyes, finomra hangolt lezárásával nem mond ítéletet szereplőiről, a reményt megcsillantja előttük azzal, hogy talán ráébrednek arra, mit is csináltak rosszul. A kortárs közérzetfilmek palettáján olyan alkotások mellett a helye, mint az Erasmus-propaganda(?) Klappisch-film, a Lakótársat keresünk.

A rendezés jó, a karakterek hitelesek, az atmoszférateremtés sikeres, a zene pedig egyszerűen tökéletes. Helyenként képes annyira magával ragadó lenni ez a mozi, hogy még a legkonzervatívabbaknak is meghozza kedvét a házfoglaláshoz.

 
Bevetetlen ágyak (Unmade Beds)

Színes, feliratos, angol film, 92 perc, 2009.

Rendező: Alexis Dos Santos
Forgatókönyvíró: Alexis Dos Santos
Operatőr: Jakob Ihre
Producer: Peter Ettedgui, Soledad Gatti-Pascual
Vágó: Olivier Bugge Coutté
Szereplők: Fernando Tielve (Axl), Déborah François (Vera), Michiel Huisman (X Ray Man), Iddo Goldberg (Mike), Richard Lintern (Anthony Hemmings), Katia Winter (Hannah), Leonardo Brzezicki (Lucas), Alexis Dos Santos (Alejo)

Bemutató: 2010. április 29.
Forgalmazza: Filmklik Kft.