A Rákmesék című előadás emberi történeteket dolgoz fel, a legkézenfekvőbb, első körös, villanásszerű etűdöktől a bonyolultabb érzelmeket, helyzeteket bemutató jelenetfüzérekig. Csak szereplői éppen garnélarákok. A nézőt egy pillanat alatt beszippantja a technika, az alázat, a különleges koncentrációt, figyelmet igénylő színészi teljesítmény és a társulati együttműködés. A terembe érve terepasztalokat látunk, miniatűr díszletekkel, egy zenepulttal, kábelek, kamerák, lámpák hálójában. A falon egy vetítővászon.

Elkezdődik az első jelenet. Egy alig több mint öt centiméteres rák mos fel egy „termet”, aminek közepén egy koporsó áll. Szóba elegyedik egy tekintélyesebb úrral, egy kalapos rákkal. A temetésen az elhunyt lánytestvére fog hárfázni. A téma visszatér, egy későbbi jelenetben őt is látjuk. Meghatóan, mulatságosan zenél. A bábok groteszk ráksága, az elképesztő látvány humora és a témák érzékenysége, érzelmessége egyszerre hat ránk. Folyamatosan nevetünk, miközben el-elszorul a szívünk.

Az élő bábfilm a szemünk láttára születik meg, láthatjuk megkonstruálásának minden titkát és technikáját. Valaki kamerázik, valaki mozgat, valaki beszél, valaki a lámpákat állítja be. A négy mozgató minden jelentben másképp osztja meg a feladatokat. Elképesztő iramban váltanak az asztalok, díszletek, szerepek, hangulatok között. Egyik pillanatban egy szerelmeskedő párt, a következőben a hullámzó tengert, az esőben sátrazó rákot vagy épp a vihar utáni madárlest látjuk.

Nem fogalmaz meg kritikát, nem is engedi ezt humora, csak feldobja emberi világunk legborzasztóbb, legtorzabb, leggroteszkebb szituációit, eszközei által távol tartva magát a valóságtól, mégis azt tükrözi, egyértelmű utalásokat tesz rá.

A történetek aránytalanul követik egymást, nem működik a klasszikus történetvezetés. Ettől kicsit szétesik az előadás, ami önmagában nem zavaró, hiszen nem alakul ki elvárás a nézőben, hogy kerek történetet kapjon. A probléma inkább az, hogy az egyes szálak kibontása nem egyforma színvonalú, nem egyformán sikerült. Néhol hiányérzet marad bennünk, néhol elununk egy történetet.

Hatalmas élmény az előadás, de a legnagyobb (emberi) csoda a társulat magatartása, viszonya a nézőkkel, bizalma felénk. Hatalmas taps zárja a produkciót, és a mosolygó, természetesen viselkedő színészek a díszlethez invitálnak bennünket. Körbejárjuk a csoda születésének helyszíneit.