Ugyan a blues nem tartozik a kedvenc műfajaim közé (sajnos), a Colosseum-os Chris Farlowe neve meggyőzött arról, hogy vasárnap ott a helyem az A38 Hajón a Hamburg Blues Band koncertjén. A magyar S-Modell együttes zenéje már csak hab volt a tortán.

Hamburg Blues Band feat. Chris Farlowe - I'll sing the blues for you (Ulm, 2008)

Nem akartam sietni, mivel tudtam, hogy a főműsor csak későn kezdődik, ám voltam olyan lelkiismeretes, hogy ne késsem le a nyitó S-modell előadását, és nem kellett csalódnom bennük. Igazi dögös, energikus zene volt, s ha még mindig „kemény szívű rocker” lennék, mint egykoron, biztosan az első sorokban headbangeltem volna.

Így azonban, jó néhány ősz szállal hajamban inkább a zenére és a közönség összetételére figyeltem. És nagyon kellett figyelnem, mivel jó, ha a koncertterem egyharmadát töltötték meg, ráadásul meglehetősen különleges összetételben.

Volt ugyan néhány fiatalabb metál-fan, s ha nem is sokan, tomboltak is a – szellős – első sorokban, a többség azonban meglett ember volt. Érdekes megfigyelés: nemrég azt hallottam a Metal - A Headbanger's Journey (2005) című filmben, hogy a metál azoknak való, akik képesek újra 15 évesek lenni, s ha ez a „beugrás” egyszer megtörtént, onnan már nincs visszatérés.

Mint arra célozgattam, jómagam sem vagyok egy nyikhaj, ám a közönség soraiban bizony meglehetősen suhancnak éreztem magam: az átlag korosztály mintegy 50-70 év körüli volt. Köztük fehér hajú rockerek, copfos nagyapók, és sok olyan ember, akiről álmomban sem gondoltam volna, hogy a keményebb zene rajongója.

Ennek a korosztálynak bizony nem sok újat tudott mutatni az S-modell. A zenéjük egyébként meglehetősen profi volt, látványelemekben sem szűkölködtek, sőt némi virtuozitás is szorult muzsikájukba. Mégis úgy tűnt, mintha az unoka mutatná most be tudását a mindentudó nagyapa előtt.

A szünetben érdekes beszélgetést csíptem el a hajó bejáratánál, s ahogy hátrapillantottam, arról is meggyőződhettem, hogy nem épp a legfiatalabbak szájából.

Egy idősebb férfi azt említette a barátainak, lehet úgy zenélni a gitáron, hogy nem akkordokat fogunk, hanem riffelünk. Persze ez kurva nehéz, mintha végig szólóznánk. A Kiss (és persze a Rolling Stones) csinál ilyen zenét, és az S-modell is valami ilyennel próbálkozott.

Minthogy nem vagyok különösebben „kemény” rajongó, ez a megjegyzés a fejemben maradt. Valóban, volt valami különös az S-modell gitárosaiban: a hosszú raszta-hajú fickó csinált néhány különleges dolgot (például olyat sem láttam még, hogy elektromos gitáron valaki capodastert használjon), és nagyon meggyőzően lobogtatta sörényét, ám azt hiszem a technikásabb dolgokat nem ő, hanem a „másod” gitáros játszotta. Ahogy mondtam, profi volt a zenekar, de semmi több, nem éreztem semmi zsenialitást a zenéjükben.

Utólag, és kicsit jobban belegondolva pedig azt gondolom az elcsípett beszélgetésről, hogy ízlések és pofonok különbözőek. Lehet, hogy aki a Kiss zenéjéhez szokott, az rendkívül nehéz dolognak tartja a riffelést, ám ha csak egyszer is látott valaki fúziós jazz muzsikust (mondjuk John McLaughlint, de nála kisebb nevet is nyugodtan említhetnék), akkor egészen máshová helyezi a mércét.

Ezután jött a Hamburg Blues Band. A színpadon 40-50 körüli férfiak bukkantak fel, és már indult is a rhythm and blues. A hangulatból legfeljebb az vett el valamit, hogy rögtön az elején megtudtuk, Chris Farlowe csak jóval később lép a színpadra.

Bevallom, kicsit unatkoztam az S-modell koncert alatt, s ehhez képest némi felüdülést hozott a HBB, akik picit technikásabban, picit szívből szólóbban, és sokkal blues-osabban nyomták a zenét. Ám egy idő után ez is kezdett untatni. (Sajnálom, de hamar betelek azzal, ha egyetlen műfaj, egyetlen ritmus köré szerveződik az előadás.)

Pont jókor lépett a színpadra Chris Farlowe. Mondjuk ezt a színpadra lépett kifejezést talán jobban is árnyalhatnám: egy olyan fickó tűnt fel a színpadon, aki már a látványával is sokkolta a közönséget.

Első pillanatban nem igazán tudtam eldönteni, hogy férfiról vagy nőről van szó: rövidre nyírt fehér haj, vastag fekete keretes szemüveg, s alatta hawaii-mintás, színes ing. Ami ez alatt volt, arról pedig nem szól a fáma: mintha púpos lett volna, aránytalan felsőtest „lógott” pilincke lábakon. Bár nem figyeltük, valószínűleg nem lépett, hanem „vánszorgott” a színpadra (mint utólag megtudtam, gerincbetegsége van).

Ám ahogy megjelent, megállt a levegő, s hirtelen élettel telt meg a zene. Rengeteg improvizáció volt az énekében: sokszor a szöveget is a helyszínhez illesztette, ám ahogy itt-ott, váratlan helyeken belépett, mindenki azonnal érezte, hogy minden a helyére került.

Nem nagyon láttam még ilyen koncertet: Chris Farlowe nagyjából a második szám után már karosszékben ült, ám látható morbiditása ellenére olyan életet lehelt a zenébe, hogy azonnal világossá vált: nem tiszteletből került középre, csak elfoglalta az őt megillető helyet.

Az idő pedig szállt, mintha digitálisan két részre osztották volna: az-előttre és az-utánra. Már az Out of Time-ot hallgattuk, s a sokadik visszatapsolás után vártuk Chris Farlowe-t, hogy újra a színpadra lépjen. Aztán nem volt tovább, vége lett a varázslatnak.

Én pedig – bár ahogy említettem volt, nem vagyok igazi blues rajongó – új időszámításba léptem és csak azt várom, hogy jöjjön a november, amikor újra színpadon láthatom Farlowe-t, csakhogy az őt megillető helyen: a legendás Colosseum színeiben.

Dave Clempson szólója a Colosseum Valentine Suite-jéből

A műsoron:

S-Modell

Kőszegi Zsolt - énekes
Pribil György gitáros
Csibi Tamás basszusgitáros
Gilián Gábor dobos
Nagy “Liszt” Zsolt billentyűs

Hamburg Blues Band

Gert Lange – ének
Clem Clempson – gitár
Adrian Askew – Hammond orgona
Hans Wallbaum - dob
Michael Becker - basszusgitár
Chris Farlowe - ének

Hamburg Blues Band

A St. Pauli Blues, a hatvanas évek zenéje hosszú éveken át virágzott, s tulajonképpen azóta járja az öt jó barát - akik az európai blues szcéna legjobb muzsikusai közé taroznak - a zsúfolt klubokat. A Hamburg Blues Band az intenzív, okosan szerkesztett és elsöprõ erejû, a gyökerekbõl táplálkozó blues szinonimája - különösen ha élõben hallgatjuk.

A puristák hajlamosak szinte eszüket veszteni, mihelyst meghallják az áradó hangokat. Abból adódik ez, hogy a csapat - amit a Joe Cockerhez gyakorta hasonlított Gert Lange vezet - aktív boldogsággal és agilitással vegyíti a kemény, ütõs, gitáralapú blues rockot a soul, a klasszikus rhythm & blues, a boogie, sõt a jazz elemeivel.

Az aktuális felállás pedig olyan, mintha az európai zenei élet ki-kicsodájából válogatták volna össze: a londoni Flamingo Klub legendás zenésze, Chris Farlowe (Chris Farlowe & The Thunderbirds, Atomic Rooster, Colosseum), korának valóságos bluesrock legendája; világszerte ismert slágere az Out Of Time nagyjából négy évtizede uralja a listákat. Mint R&B énekes, aki kombinálta ezt az operával és a new orleansi halandzsázással ,egészen egyedülálló, lenyûgözõ stílust alakított ki.

Chris Farlowe - Out of time (1966-ból)

Farlowe barátja és zenésztársa az a Clem Clempson, aki inaséveit a híres Bakerloo triónál töltötte, hogy aztán két vilghírû csapatban: a Humble Pie-ban, s a mai napig erõteljes Colosseumban villantsa meg tehetségét. Az igen kapós Clempson olyan rock legendákkal dolgozott együtt, mint Bob Dylan, BB King, Van Morrison és a New Orleans-i Neville Brothers.

A Hammond B3 mestere, Adrian Askew olyan zenészek mellett szerzett érdemeket, mint Joe Cocker, vagy a Lake & Atlantis, míg Hans Wallbaum, a dobos éveken át a nyugat-német iparvidék legendája, a "Ruhr Rocker" Stoppok-ban villogtatta a dobverõket, de játszott Chuck Berry, az Interzone és a Westernhagen társaságában is.

Az énekes, Gert Lange dolgozott a The Rainer Bauman Banddel, Stoppokkal, Inga Rumpffal, Jack Bruce-szel és Zoot Money-val. A mozirajongók bizonyára fel tudják idézni hangját a Németországban díjazott „Burning Life” c. filmbõl, s emlékezhetnek néhány TV reklámra is (pl. Karlsberg sör).

A basszeros Michael 'Bexi'Becker többek között Spooky Tooth-szal és Lake-kel dolgozott. A "hatodik HBB tag" a színfalak mögött dolgozik inkább: Pete Brown, a HBB háziszerzõje nevéhez fûzõdik egyebek mellett az olyan Cream számok híressé vált szöveg, mint a Sunshine Of Your Love vagy a White Room. A 2009-ben megjelent Mad Dog Bluescímû stúdióalbum szintén az õ dalszövegeire épül.

Spooky Tooth - That was only yesterday (1969)

Chris Farlow

Chris Farlowe (született John Henry Deighton, 1940. október 13. Islington, Anglia) angol rock, blues és soul énekes. Legismertebb slágere az Out of Time, amely 1966-ban No. 1-é vált Angliában.

Zenei karrierje (a) The John Henry Skiffle Group nevezetű skiffle-csapatban kezdődött, majd csatlakozott 1958-ban (a) The Johnny Burns Rhythm and Blues Quartet-hez. 1959-ben találkozott össze Bob Taylor gitárossal és Taylor segítségével belépett (a) The Thunderbirds együttesbe, amely öt kislemezt jelentetett meg a Columbia kiadónál.

Farlowe áttért Andrew Loog Oldham Immediate kiadójához, és nyolc kislemezt készített, amelyek közül öt Rolling Stones dal volt (Paint It Black, Think, Ride On, Baby, (I Can't Get No) Satisfaction és Out of Time). Az Out of Time (1966) első helyezést ért el az angol kislemez slágerlistán. Négy további kislemezt is megjelentetett Farlowe, melyek közül legismertebb Mike d'Abo Handbags and Gladrags című szerzeménye.

Chris Farlowe - Handbags and Gladrags (2008)

1970-ben kezdett a Colosseum nevezetű jazz rock bandában énekelni, és felvettek három stúdió albumot, köztük a Daughter of Time-al (1970). A következő évezredben még két Colosseum lemezen felbukkant a neve. 1972-ben belépett az Atomic Rooster együttesbe, és szerepet játszott a Made in England (1972) és Nice 'n' Greasy (1973) albumokon. Három számban énekelt Jimmy Page Death Wish II felvételén (1982), valamint Page Outrider (1988) című lemezén a Hummingbird, a Prison Blues és a Blues Anthem számokban.

Atomic Rooster - Devil's answer (1971)

S-Modell

Pribil György gitáros, zeneszerző, énekes 18 éves korában kezdett el gitározni. A zene annyira szent dolog volt számomra, hogy hosszú ideig hozzá sem mertem nyúlni. Kezdetben a blues hatott rá leginkább. Példaképei Keith Richard, Ry Cooder, Jimi Hendrix. 1985-ben, amikor a televízióban meglátta Novák Pétert, állítólag így kiáltott fel: Nem tudom, ki ez a srác, de egyszer még együtt fogunk játszani! Ez 1993-ban meg is történt, de addigra már sokan megismerték a balkezes, rastafrizurás gitárost.

Kezdetben a Topóban, az Állati elmékben gitározott, de sikert saját blueszenekarával, az S-Modellel ért el először. Évekig zsúfolt házak előtt játszottak az ország rockklubjaiban, 1992-ben - magánkiadásban - albumuk is megjelent Játszma címmel.

Pribil közben más blueszenekarokkal (Palermo Boogie Gang) is fellépett, s a neve ott szerepel Ferenczy György lemezén. Az S-Modell 1994-ben bomlott fel. Pribil ekkor már dolgozott a Kimnowak-ban, amelyben zeneileg ő a meghatározó ember. Az első dal, amelyet a Kimnowaknak írt, 10 perc alatt született meg, egy próba szünetében. Később ezt a címet kapja: Hol van az a nyár - s meghozta az első nagy sikert a zenekarnak. Ez a legkevésbé jó nóta a lemezünkön - mondta később, a Tűz van, babám megjelenése alkalmából, aminek szintén ő írta a dalait.

Gitárjátéka az egyik legfontosabb összetevő a Kimnowak zenéjében. Nyers, erőteljes és érzelemgazdag stílus az övé, s változatlan a mottója is: a zene szent. Ezért is Ferenczy Herfli-jében zenél tovább és a Hobo Blues Bandban.

1999-ben megalakul az Equus, ami az S-Modell örökséget volt hivatott folytatni. Két albumuk jelent meg, az Equus és az Ébresztő. Mindkettőben zeneszerző, énekes és a studiómunkákat is ő irányítja. 2007 őszén pedig újból összeállt az S-Modell.
 

S-Modell - Brown sugar (2009. Orczy-kert)