Tiszteletre méltó törekvés Térey részéről a hiánypótló drámakísérletek létrehozása. Ahogy a Jeremiás „elődeiben” (Kazamaták, Asztalizene), így ebben a darabban is felismerhetjük ezt a gesztust. Misztérium nyolc képben. Ráadásul Debrecenben, ahol bizarrul futurisztikus módon már metró is van – igaz a cselekmény ideje alatt éppen nem üzemel –, és ahol a szereplők egy része a kivételesen urbanizált közeg ellenére is erősen tájszólásban beszél. A jövőbeliség mégis téves elképzelés, hiszen rögtön az elején, a szerzői eligazításban azt olvashatjuk: „…kívül az időszámításon; csak az augusztus biztos…”, így inkább a jelen idő elemeivel felruházott időtlenségről beszélhetünk. Legalábbis egy mimetikus részletekkel felruházott „mintha Debrecenről”, ami nem kevesebb, mint „akarat és képzet”-ként jelenik meg előttünk; vagyis schopenhaueri értelemben az élet, a lét, a földi siralomvölgy díszletévé, metaforájává válik.

Adott továbbá Nagy Jeremiás parlamenti listás képviselő, aki a legnagyobb hajdúváros érdekeiért munkálkodik, igaz, nem túl nagy odaadással. Ezen kívül ő a címszereplő, és az is ő, aki egy személyben testesíti meg -- a nevében rejlő nem túl leleményes bibliai allúzió révén -- a szöveg egyik alapvető szervezőelvét, a szent és a profán dichotómiáját. Ez a kettősség szükséges velejárója a Debrecen mint sajátos tér- és mítoszteremő erő által megidézett erősen klerikalizált képnek, valamint bizonyos értelemben műfaji követelmény is.

Mindehhez nem árt még hozzátenni, hogy a darab „Játszódik Nagy Jeremiás elméjében”, ami egyfajta pszichologizáló olvasatnak is teret adhat(na), de szerencsére más erre nem utal a szövegben, pontosabban ennél azért árnyaltabb a végkifejlet. Még akkor is, ha a hagyományos értelemben vett katarzis elmarad.

Az ő „utazásának” stációit követheti nyomon tehát az olvasó színről színre, metrómegállótól metrómegállóig; cél a debreceni pályaudvar. Minden állomáson új és új szereplők tűnnek fel, Jeremiás családtagjai, régi barátok, szeretők, ellenlábasok, mígnem a velük folytatott párbeszédekből előáll prófétánk múltjának fragmentált, bizonytalan körvonalú képe. Ez a kép legalább olyan bizonytalan, mint ő maga. A több mint húsz szereplőt felvonultató színmű központi problémája voltaképp ebben a bizonytalanságban, ebben a közöttiségben keresendő. Jelenlét vagy kivonulás. Ragaszkodás vagy elszakadás. Mindez egy olyan közegben, amely mindkét attitűdöt indukálja, de egyiket sem teszi lehetővé igazán.

A figurák egymást tükröző dialógusai és öntükröző monológok íródnak egymásra a dráma anyagi, kulturális és társadalmi értelmeben véve is hierarchizált világában. Ezek a hangok viszont mellérendelésben állnak, noha elbeszélnek egymás mellett.

A káosz és a viszonylag nagy terjedelem keltette ellenérzéseinket a nyelvi megformáltság magas nívója feledteti, ami azért nem egészen ismeretlen az életmű korábbi darabjaiból.

A mű koncepciója tehát lényegében ígéretes. Az apokaliptikus Debrecen-vízió jól sikerült, ahogy annak a kultúrtörténeti adalékok (négy mottó, nyitány, zárókórus, zenei „javaslatok”) is kellően megágyaznak. E labilis világ képe ráragad az olvasóra, erőt vesz rajtunk a bizonytalanság, ahogy azt a bevezetőben is említettem – igaz kicsit más értelemben. Mert ami szerintem leginkább problematikussá teszi ezt a szöveget, az mégiscsak a formája. Nem titok, hogy a szerző regényt szeretett volna írni, és ez az elképzelés mintha rányomta volna a bélyegét a végül mégis színműként testet öltött anyagra. A darab hossza, az ironikus színezetű, mégis erősen dramatizált gyilkosság és végjáték túlmutat saját határain, ezzel a széttartás és az elnagyoltság érzetét hagyva maga után. Talán feszesebb, talán plasztikusabb lehetne ez a világ más műfaji keretek között.