A film, a számítógép világa nem csak a könyveknek, az olvasásnak jelent kihívást, hanem az építészetnek is. Az építészet, az építőipar folyamatos lemaradásban van az élet más területén lévő technológiai újításoktól a századforduló óta. Gondoljunk csak bele:a  húszas évek mozdonyai milyen precizitást igényeltek, ahhoz képest a kor épületeinek mechanikus részei - mondjuk a zárak - milyen kőkorszaki megoldások voltak. Ez ma sincs másképp. Az építészet folyamatos bizonyítási kényszer alatt van, hogy technológiában felveszi a versenyt bármivel.  Valóban, képesek 800 méteres tornyot építeni, képesek a ház gépészeti rendszerét a számítógépekre bízni, viszont vizuálisan továbbra sem tudják felvenni a versenyt egy filmmel vagy egy számítógépes játékkal. Új utakat kell találni, hogy az építészet létjogosultságát igazoljuk. A ma épülethasználóinak javarésze megelégszik az elődök által ránk hagyott épületállománnyal, elvárás a funkciónak megfelelő kialakítás, továbbá ha valami új készül, akkor az legyen annyira ingergazdag, hogy felvegye a versenyt egy már meglévő, adott esetben eklektikus épülettel.

Az építészet számára az innovatív technológiák használata, és a szokatlan, még nem tapasztalt térélmény lehet az egyedüli záloga a sikernek. Márpedig a sikerre szükség van, hiszen egy épület befektetés. A bemutatott épületnél egy olyan környezetről beszélünk, ahol megtalálható az LHC részecskegyorsítója, vagy a blue brain, mesterséges agy előállítására létrehozott projekt intézete. Itt kellett egy több cég által támogatott (a főszponzor Rolex adta az épület nevét) oktatási központot tervezni egy olyan városba, amelyik svájci álmos kisváros sztereotípiájából akar kilépni, és bizonyítani akarja, hogy a jelenkor kutatásainak egyik legfontosabb helye.

A lebegési technikákat 2006-ban Toyo Ito, a berlini üvegfalú Neue Nationalgalerie-ben rendezett kiállításán már próbálgatta, emlékeim szerint. A múzeum transzparens szintjén egy bejárható makett-installációt épített, ami hatásosan meglepő volt. Hozzá kell tennem, hogy láttam már ilyet egy frissen felújított Gellért-hegyi villában, miután csőtörés volt, és a parketta méteres magasságban felpúposodott.

Ito installációja abból állt, hogy a múzeum vízszintes padozatát deszkapallókból egy hullámzó járófelületté alakította át, ami leginkább Japán lankás domborzatát idézte - azt aki még nem látta Japán lankáit, annak valószínűbb, hogy az előbbi, Gellért-hegyi állapotot.

Itt meg kell említenem  Sejima egyik installációját is, amit Barcelonában követett el, szintén egy Mies van der Rohe épületben, ami szintén hatásos volt. Mindkét esetben a hozzávetőleg neutrális teret hajlították meg, rendkívül egyszerű eszközökkel, pusztán a befogadó fizikai és helyváltoztatásainak, mondjuk úgy, habtikus érzékelésének, és a meglévő tereknek a használatával, felhasználásával.

Az említett Toyo Ito installáció nem adaptálódott abba a közegbe, és nem a csendességével, hanem éppen a hallgatag harsányságával szakadt el a születési közegétől. Vagyis maga az installáció került a kiállított tárgyak fölé, uralva a teret, kiszorítva a kiállított darabokat. De a térélmény, a folyamatosan változó környezet megvalósítása merész és bátor dolognak tűnt. Hasonló bátorsággal épült meg Lausanne-ban Sejima és Nishizawa új oktatási központja. Elérkezettnek tekinthető az idő az emberek simogatására, kényeztetésére, fixációinak kielégítésére. Az építészek japánok. Olyanok, akik nem állandó, felismerhető stílusjegyeket hordozó épületeket terveznek. Jelenlegi munkájuk egyszerre táplálkozik Le Courbusier és Mies van der Rohe hagyományaiból. Középpontjában az ember van, az emberi érzékelés, és az emberi vágyak. Nem vizuálisan próbál meg elvarázsolni, hanem a tapasztalatainkon keresztül.

Az épület újabb bástyáját támadja a tektonikus rendnek. A modern építészet folyamatos harcban van a román kor óta egyeduralkodó fallal. A pillérek és a födémek okos megizmosítása az idézett Mies van der Rohe múzeumánál egy radikális élményt hozott. A tömör falak nélküli épület úgy határolta le szuverén helyét a térből, hogy a része maradt. A funkciójának nem megfelelő épület mérföldkőként ott áll (leginkább üresen) Berlin központjában. Sejima-ék a biztosnak hitt vízszintes ellen indítottak most támadást a folyamatosan hullámzó födémmel. Ahhoz nem voltak elég bátrak, hogy az épület önnön nagyságának hirdetését azzal csorbítsák, hogy a hullámzó födémlemez (padló) alatt kialakuló réseket feltöltsék, a terepet az épülethez igazítsák. Emiatt az épület látványosan mutatja, hogy itt technikai és technológiai bravúrról van szó. Kívülről (felülről) nézve az épület egy nagy, kilyuggatott repülőszőnyegnek tűnik, ami éppen indulásra kész. Az épület mellett állva viszont a téglatest alaprajzba keretezett, három irányba történő hullámzás, egy folyamatosan változó látványt eredményez. Viszont a terep síkjában meghúzott derékszögek, és arra merőlegesen állított síkok közé nyomott unduláció (hogy már ne írjam le annyiszor a hullámzást) egyértelműen tudatosítja, hogy itt nem egy természeti képződmény imitációjáról van szó, hanem a mimézisnek egy olyan formájáról, ami a természeti formák humán reflexiójából táplálkozik. Magyarul a domb nem attól domb, mert a föld mozgásai, a természeti folyamatok úgy alakították ki. A domb attól domb, mert arra jó leülni, a lankáira jó lefeküdni, mert jobb szögben ér a nap, továbbá a domb jó referencia pont a környezetben, és a tetejéről messzebbre ellátni, mint a tövéből. És az erdő sem azért erdő, mert hirtelen kinőtt ott egy csomó fa, hanem azért erdő, mert a fák között jó sétálni, függőleges és vízszintes irányban is egy transzparens lehatárolást ad, amitől az ott tartózkodónak meg van a hely és a térélménye egyszerre. Bent is van valahol, de ugyanakkor kint is.

És már csak azt kell hozzátennem, mielőtt megnéznék az épületről készült videót, hogy a tenger hullámzása sem azért van, mert a felszín energiát közvetít valahonnan valahová, hanem mert arra jó ráfeküdni, és lebegni.