A könyv nem árul zsákbamacskát: hamar leleplezi Zsírsátánt, a szöveg felettes énjét. Vele szemben olvashatjuk az íróval azonos nevű, egyes szám első személyű beszélő, Székelyhidi szövegeit. Az Ördöngős hecc. Felfoghatjuk irodalmi poénok füzérének is, ahol a több hangon megszólaló beszélő a legkülönfélébb műfajokat parodizálja – vers, regény, napló, filmnovella, kritika stb. –, de az írás-, illetve a befogadás folyamatát, a művekről folytatott diskurzusokat, a recepciót is.

A módszernek – a szövegekkel való kokettálásnak – jelentős irodalmi előzményei vannak: Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba vagy Solymosi Bálint Életjáradék című műve csak két példa erre a regénytípusra, de még sorolhatnánk továbbiakat. Székelyhidi személyében is kísérletező íróval van dolgunk. Szórakozunk az általa kitalált új szavakon, fogalmakon, szokatlan szószerkezeteken: istenizátor, vágyalom, irodalomteológia, rökönyítés stb. Időnként a legdurvább pornóval vetekedő szövegek ráznak fel minket: „Három ujjal kaplak bentről el, szorítalak, nem engedek, végül kiveszem és a fenekedbe erőltetem őket.” Értékeljük a különféle beszédmódok és stílusok használatát is (Gottfried Benn 1949-ben megjósolta, hogy a jövő művészete a montázs-művészet lesz), mégis az az érzésünk, hogy a kevesebb több lehetett volna. A hecc is akkor izgalmas, akkor van tétje, ha besétálunk a csapdába, vagyis nem tudjuk száz százalékig eldönteni, hogy alkotója poénnak szánta-e, vagy komolyan gondolta. A "hülyülés" mögött nem egyszer filozofikus gondolatok bújnak meg, de az író, mintha kissé szégyenlős lenne, rögtön egy újabb kép, reflexió vagy történés felé röpít minket.


A könyv tipográfiai csemege, alkotóján – a költőn, írón, zeneszerzőn túl - érződik a számítógépes grafikus gondolkodása. Fejezetcímek nincsenek, de két-három oldal után egy újabb könyvcímmel, mottóval vagy ajánlással találkozunk, amely egyfelől (kicsit önmagáért való, erőltetett) poén, másfelől a könyv folyamatos újrakezdését, -írását, -olvasását imitálja. Az első hatvan oldalt leginkább a google-ban való keresésre emlékeztet, az istenkereséssel párhuzamosan a szöveg, a szavak kutatása jellemzi: „Úgy tervezem, hogy ez egy regény lesz majd.” (33) Felváltva olvashatjuk Székelyhidi normál betűkkel szedett, és a felettes, elemző én, Zsírsátán félkövér-betűs szövegeit: egymásra reflektálnak, egymással perlekednek. Időnként, pár sor erejéig felbukkan egy harmadik, dőltbetűs, semleges figura is, aki mintegy összegzi az olvasottakat, tehát a Székelyhidi nevű beszélőnél hitelesebben imitálja az író pozícióját. A regényírás gondolatával együtt megjelenik egy Anett nevű nő is, aki a reménytelen szerelem elcsépelt toposzát hozza magával, hogy pár oldallal később Székelyhidit már versírásra ösztökélje. A beszélő a könyv lapjain egyre sürgetőbben, türelmetlenebbül, agresszívan követeli magától az alkotást, akárcsak a közösülést: „Kurvára akarom mindendet!” (53), míg, egy a beteljesülésre emlékeztető kijelentéssel nem szembesülünk a 63. oldalon: „Ez a szöveg már létezik.(…) Jól meg van írva, ha úgy vesszük, nincs dolgom vele.” Igen ám, de innentől kezdve még további száz oldalon lesz mind az írónak (a hímnek), mind a befogadónak (a nősténynek) dolga egymással, el kell tehát ütni az időt.

Székelyhidi Nietzschére hány fittyet, amikor saját maga vallja be, hogy szövegel, tehát fecseg. Mihez kezdhetünk vajon az aktus után? Egyrészt ebben a nyugalmi állapotban elkezdődhet a történetmesélés. Zsírsátán és Székelyhidi gyerekkori, és fiatalkori sztorijait olvashatjuk: versmondó versenyről, Parnasszus írótáborról (az irodalmi élet valóságos szereplői bukkannak fel, akár egy tudósításban). Másrészt pedig jöhet a (plátói) szerelemmel való leszámolás, a gátlások feloldása és az újabb nők. Szöveg és szex felváltva, a végtelenségig, a lezárhatatlanságig, néhol már az unalomig fokozva.

Ha Bárány Tibor szerint a magas irodalmat a populáristól nemcsak a nyelv újszerűsége különbözteti meg, hanem az is, hogy a műfaji kódok alkalmazásának további tétje kell legyen, akkor megkockáztatom, hogy az Ördöngősnek van ilyen tulajdonsága, a szöveg túlmutat önmagán. Kár, hogy ezt túl hamar, túl egyértelműen és túl vehemensen teszi. A meztelen test (a „jelentés”) látványánál egy fokkal ugyan izgalmasabb, ha a vetkőzést is látjuk (így mutatja meg saját könyvének jelentésrétegeit Székelyhidi), de még erotikusabb lenne, ha a befogadó bonthatná ki ruhájából a szöveget.