A háttérben tehát filmes effektek, tűz meg füst meg víz, vagy épp buborékok jönnek-mennek, vagy a világűr tátong. Legyinthetnénk, hogy kamerával könnyű mindent megoldani. És egyébként is mi az, hogy a mozgókép szinte csak háttérként funkcionál, csak illusztrál? Semmi értelmezés? Semmi plusz? De nem legyintünk, mert jól látjuk, mi folyik itt a Rajnán és a véren kívül. Monumentális opera túlmonumentalizált előadása ez. A filmes gesztus hasonlít a Budapesti Wagner-napok 2006 óta látható Ring-megoldásához, helyenként maguk a képek is kísértetiesen hasonlítanak. Mégis teljesen másként értelmezhető a megoldás. Lágymányosnál a kicsinyítést segíti, hétköznapivá teszi a mítoszt, Valenciában a nagyságot túlozza el, hogy az egész monumentalitásnak és megalomániának röhejes mivoltát mutassa meg.

A La Fura dels Baus spanyol társulatnak nem ez az első filmet felhasználó munkája, sőt operából is a többedik. 2007-ben vitték színre A Rajna kincsét, és 2009-ben jutottak el a Tetralógia végére. Nem mellesleg 1979-ben alakult a társulat, utcaszínházként kezdték – repertoárjuk máig sokszínű. Nem csoda, hogy vissza tudják adni Carlus Padrissa rendezésében azt a sok mindent, ami Wagner zenéjében hallható. Színpadképük mondhatni a zene leképezése. Az előadás a barokk hagyománytól a sci-fiig, amit lehet, felhasznál, így nem átallja felhívni figyelmünket arra sem, hogy helyenként mennyire operett, helyenként mennyire filmzene, amit hallunk. Zubin Mehta kemény, precíz irányítása is ezt mutatja. A színesség, sokféleség mély tragédiával indul. Először nagyon sötéten láttat-hallat, a Nornák jelenetében még a varázslatos hárfahang sem igazán hallatszik. Nincs itt semmi Walt Disney, csakis a szomorú „valóság”.

A komolyra vett zenei megvalósításhoz igazítják tehát a borzasztóan hagyományos, ahol csak lehet, patetikus énekesi-színészi előadásmódot. Különösen az első felvonásban lehet. Utána elszabadulnak a cinizált gesztusok. És gépezetek, űrhajószerűségek röptetik a szereplőket, no meg robotcsónak a rajnai úton. Itt már nehéz a komolyság. Ráadásul Siegfried kardja kilóg öltönyéből, Hagen meg pisztollyal lövi le a nagyon kisember Gunthert. Ez utóbbinak nincs jó hangja. Talán ez az egy, ami nincs, egyébként minden van.

 

Siegfried, Lance Ryan például mint egy kaméleon. Hogy milyen az alakja és a hangja, attól függ, hogy a helyzet épp hogyan kívánja meg. Amolyan nagy egyéniség. Nagyon csúnya az első megszólalása, nagyon ordenáré. Nincs minden rendben Brünnhildével? Vagy mi a probléma? A Gibichungok világába érkezve azonnal átkaméleonizálódik, öltöny, szemüveg, japán jen jel. Mert abban a bölcsen számító sci-fi világban, (magyarul tu-fa ugyebár) potyognak a jen és euró jelek, néhányukon névtábla, hogy azért tudjuk, ebben a tu-fahivatalban kivel állunk szemben, ahol lesik a hasznot, a gyűrűt. Ledes gyűrű, inkább ujjglória, hatalmas, világít, tiszta vicc. Hagent jól ismerjük a Müpából is, Salminen énekli tragikus átéléssel, számítással, itt a gyűrű végső elvesztése is szokatlanul hangsúlyos, hosszas gyermeki kapálózást láthatunk a végén. Szóval inkább hang, mint súlyos. Fölötte Alberich mint saját rémálma lóg, súlyos gondolatként nehezedik Hagenre, keményen szól a zenekar is.

S nem csak Alberich lóg: a Nornák, a Sellők, Siegfried is, Gutrune (Elisabete Matos) pedig egy felfüggesztett kis földgömb belsejében él. Ő igazi nő, és nagyon szép hangjával párja érzelmileg is Brünnhildének (Jennifer Wilson), tragédiájuk egyformán kidolgozott. Gutrune a Föld belsejében, Brünnhilde Siegfrieddel a Föld hátán lakik, a Gibichungok meg űrvilágban rendezték be birodalmukat. Megjelenik az egész világ kívülről-belülről. Lógatva, reptetve vagy vetítve.

Az előadás monumentalitása és kidolgozottsága, csodálatos megvalósítása ellenére felmerül a kérdés, beindul a Norna-jóslási kedv: meddig fog ez még nekünk tetszeni? Többedik vetítős opera- és Ring-előadás ez az utóbbi néhány évben. Itthon tetszett, mert ötletesnek bizonyult, mert a zenei megvalósítást szolgálta, sokféle céllal használták, kiegészítette a félig-szcenírt. Valenciából is tetszik, mert szép, mert segíti az abszurdságig túlzást. Említsük meg, mert valós játék és vetített kép gyönyörű össszefonódása, mikor a halott Siegfried valós koporsóját befutja a vetített vízinövény. Vagy Norna-fonal, kinek mi. Csak nehogy elharapózzon a film az operában l’art pour l’art.

Egy szó, mint száz, egyelőre itt az istenek alkonya. Az akrobatafigurák alkotta óriási gömb széthullik, legyen az a Walhalla vagy a világ maga. Loge még vidáman begurul, persze, hogy járművön, tesz egy „én megmondtam, hogy így jártok” gesztust. Elnéző mosoly. Hol a tragédia?

Richard Wagner: Az istenek alkonya

Siegfried: Lance Ryan
Gunther: Ralf Lukas
Alberich: Franz-Josef Kapellmann
Hagen: Matti Salminen
Brünnhilde: Jennifer Wilson
Gutrune: Elisabete Matos
Waltraute: Catherine Wyn-Rogers
First Norn: Daniela Denschlag
Second Norn: Pilar Vázquez
Third Norn: Eugenia Bethencourt
Woglinde: Silvia Vázquez
Wellgunde: Ann-Katrin Naidu
Flosshilde: Marina Prudenskaja

Kórus: Cor de la Generalitat Valenciana
Zenekar: Orquestra de la Comunitat Valenciana

Karmester: Zubin Mehta
Rendező: Carlus Padrissa

La Fura dels Baus

Bemutató: Palau de les Arts "Reina Sofia"
Valencia, Spanyolország 2009.

3sat, 2010. február 27.