Méltatlanul kevés szó fog esni ebben az írásban Dózsa Ákosról, pedig ő gyanúm szerint technikailag sokkal jobb táncos, mint Fehér Ferenc. Ennek oka, hogy a koreográfia hiába adta meg neki a lehetőséget, hogy valaki lehessen azon a színpadon, ahol Fehér Ferenc az ördög, a sátán, az állat, az ember, ahogy először látom meg Fehér múmiára csontosodott, kortalan öregemberarcát a fehér fényben, már csak ő létezik, Dózsa nem. Dózsa Ákos óhatatlanul is Jézus lesz ebben a leosztásban (szóljon bármiről is a darab), ám ő még Jézusnál is sokkal normálisabb, moccanatlanabb, rendben van. Sem ő nem irritálja Fehér Ferencet, sem fordítva, ezért semmi nem történhet közöttük. És nem is történik.

Fehér Ferenc a semmiből, valami bártáncos csapat tagjai közül került, Juhász Anikó (O. Caruso) alkotói támogatásával, egyik napról a másikra a hazai kortárs tánc csúcsának közvetlen közelébe, az Emberkönyvvel éppen a legtetejére. Egy-két éve önálló koreográfusi karrierbe kezdett, amelynek eddigi eredményeit a szakmai sajtó elnéző és egyben bíztató mosollyal fogadta. Ez ugyanazért van, amiért Pintér Bélát sem támadták, pedig az utóbbi másfél évben nem remekelt. És lám, meglett az eredménye, Pintér Béla legutóbbi, Szutyok című bemutatója színháztörténelem. Vannak, akikre érdemes vigyázni, Fehér Ferenc ilyen.

Nem tudtam pontosan megfogalmazni, mi az a mindenen át is érződő „űrlés”, amit Fehér önálló munkáiban éreztem, de most rájöttem. Mindenki azt mondja róla, hogy állati, hogy animális. És ebben annak ellenére igazuk van, hogy tévednek. Fehér valóban animális, ami lelkes lényt jelent, vagyis kizárja az állatokat ebből a körből. Fehérben semmi állati nincsen, pontosabban annyi van, amennyi az emberben van, ő lélektáncot jár, és ez a lélek nem tudhat más lelkekhez kapcsolódni, ahogy az emberé sem tud hosszabb időre, de talán még egyetlen pillanatra sem. Egy lélek pedig lényege szerint nem látható. Egyetlen valami van, ami egy lelket láthatóvá tesz, ez pedig a szellem. Ami nem több, mint egy pont az intellektuális és valóságos térben, ahonnan meg lehet nézni Fehér Ferencet. Csak annyira, hogy Fehér tudhassa, hogy látszik. Nem olyanról beszélek, aki rászól, hogy nagyon varietés az a fajta mozgásos virtuozitás, amit Dózsa Ákossal művelnek (egyébként egészen szenzációs talán még zsonglőr szemmel is), vagy hogy bántóan közhelyes lehet a befejezésben visszakanyarodni a kezdő képhez. Hanem arra gondolok, aki ha mást nem, egy fehér papírlapot tesz mögé (ahogy ezt Szentteleki Dóra megtette neki a Woyzeckben), aki egy gyermeknaplót vetít a falra, amíg Fehér jelen van. A lélek mellől hiányzik a szellem.
Egyszer azt mondta nekem Juhász Anikó Tóth Gergelyről, egyik jelenlegi alkotótársáról, aki soha egyetlen nem civil mozdulatot nem tett még előadóként, és nem is igen látszik képesnek erre, ellenben tagadhatatlanul spirituális jellegű figura, hogy ő is tud úgy mozogni, mint ahogy Fehér Feri, csak neki nincsen miért. És nem virtuskodásból mondta. A lélek, hogy mozdulni tudjon, nem lehet szellemi. Fehér Ferenc mozgása, lénye nem tűri meg a szellemet.

Mivel sehonnan nem teszi magát láthatóvá az, ami a színpadon történik, nem is áll össze semmivé. Az ördög és Jézus egymás mellett sétálgatnak, verekedést imitálnak, barátokból vetélytársakká lesznek, majd talán kibékülnek. Nem azt állítom, hogy ne lenne szórakoztató, vagy akár művészi értelemben is izgalmas, hatásos, csak azt, hogy nem szól semmiről. Nem látszik.

Egy dolog viszont látszik, ami már csak emiatt is az előadás legizgalmasabb motívuma: Dózsa Ákos kezéből az egész darab alatt folyik a vér. A kezdő, késes jelenetben vághatta meg őt véletlenül Fehér, vagy direkt, de azt nem tudom elképzelni, hogy ez festékes trükk lenne. Pontosabban, nem akarom elképzelni, nem akarom egy olyan világban tudni magamat, ahol koreográfusként Fehér Ferenc meg meri tenni, hogy átver minket. Dózsa nem ettől válik Jézussá, de a vércsíkok stigmája véglegesen rásül a színpadi figurára, Dózsa pedig tűri. Mert normális.

Talán még sosem láttam ilyen óramű pontossággal komponált munkát, és ezért főhajtás Fehér Ferenc és Dózsa Ákos előtt, de a hiány hiány marad, és még ha a hiányról (is) szól a darabjuk, ennek híja nem lehet.

Fehér Ferenc: Tao Te

(tánc és mozgásszínház)

Előadók: Dózsa Ákos, Fehér Ferenc

Fénytervező: Bánki Gabi
Zene: Fehér Ferenc
Zenei szerkesztő: Kovácsovics Dávid
Jelmez: Simon Judit
Koreográfia: Fehér Ferenc

Bemutató: 2010. április 7.
Merlin Színház