Önmitizálás kezdődik Billy T. Jones pátosszal teli videoüzenetével. A koreográfus közvetített formában, ám mégis közvetlenül szól a nézőkhöz, s elmondja az értéshez szükséges háttérinformációkat. Miután a vetítővásznat felhúzzák a zsinórpadlásra, sejtésünk beigazolódik: az elkövetkező közel egy órában többféle műfajban is önmitizálást láthatunk. A táncosok befutnak a színpadra, különféle színes ruhákban, rövid kis egyéni szólókat és kontaktokat látunk a színen, melyeket folyamatosan megtör a kimerevítés, ugyanis minden egyes történet végén a táncosok középre rendezett tablóba állnak.

Az előadás három fontos eleme a tánc, az ének és a szöveg. A szabadságharc személyes történetekkel színesített kronológiáját a rivalda szélénél elhelyezett két pulpitus mögül olvassák fel. A szövegtől a tánc sajnos nem tud elszakadni, sokszor csupán vizualizálja az elhangzottakat. Ehhez csatlakozik az ének, mellyel az előadás a videoüzenet után egyből folytatódik. A félig leeresztett zenekari árokban ülő énekesnő énekelni kezd, lélekemelő szöveggel.

Lélekemelő. Talán ezt érezhetik az amerikaiak, amikor Bill T. Jones koreográfiáját nézik. Büszkék ősszüleikre, Lincolnra, közös örömteljes mosollyal hagyják el a színházat. Ám nekünk Lincoln és az amerikai szabadságharc  ily módon papírszagú történet. Sajnos ez az előadás sem teszi élővé. Történelmi képeskönyvben lapozgatunk, miközben végighallgatjuk egy nép szabadságharcának történetét. Ami a világ másik felén egy nemzetnek lélekemelő, itthon giccsáradat. A zene giccsesen musicalszerű (mind zeneiségét, mind szövegét tekintve). Egyértelműen a néző érzelmeire akar hatni a gyakran himnikus dalokkal, az ismerős mozarti témával.

A tánc, mivel a szöveg szolgálatában áll, nem fejez ki sok mindent. Rövid részekre bomlik, a táncosok rengeteget futkosnak a takarás és a színpad közepén lévő táncparkett között, elég sokan vannak, így nehéz az egyéni megmozdulásokra figyelni, közös mozgás pedig szinte alig van. A látvány túl tiszta: a táncosok teste szép, a jelmezek egyszínűek és tiszták, semmi nyoma a szabadságharc nyomorúságának, csak az öröm maradt. A szöveg irányítaná az előadást, de sajnos az nem túl jól szerkesztett, így nem képes erre, az előadás nem ad tehát egy egységes egészet.

Az önmitizálás koronája a tapsrend. Bill T. Jones befut a színpadra, meghajol a táncosokkal, majd a legutolsó meghajlásnál már csak ő van a színen, végül jobb kezét szívére téve, a balt előre a levegőbe emelve áll hosszú másodpercekig, és faarccal tűri a tapsot. Szobrot állít magának. Beteljesíti azt az ellenszenves nagyképűséget és beképzeltséget, amit az Amerikai Egyesült Államokhoz köt a sztereotíp magyar gondolkodás. Ha ezt vesszük, sikeres volt a felkérés, Billy T. Jones megfelelően prezentálta hazáját előadásában.

Serenade / A Proposition

Koreográfia: Bill T. Jones, Janet Wong és a társulat

Arnie Zane Dance Company

Zene: Lisa Komara – ének, Jerome Begin – zongora, Christopher Antonio William Lancaster – elektromos cselló
Díszlet: Bjorn Amelan
Videó: Janet Wong
Fény: Robert Wierzel
Hang: Sam Crawford
Jelmez: Anjia Jalac és a társula

2010. március 25.
Művészetek Palotája, Fesztivál Színház

Budapesti Tavaszi Fesztivál