PRAE.HU: A Kedves Ismeretlen című regényedben szerepel egy fontos szerephez jutott történet, Pryck és Gríga története. Az ördögi Patai ezzel a történettel rémiszti szinte halálra az épp csak iskola előtt álló Olbach Emmát. Honnan származik ez a történet? A regény utal rá, hogy megtalálható egy kódexben. Igaz ez?

Nem. Elképzelhető, hogy voltak hasonló történetek, de Emma és Patai erdei sétájának a sztorija egy gyerekkori emlékemen alapul – egy kis ijesztgetés, csak nem így, nem ezekkel a szavakkal, és nem ennyire (az útvonal nagyjából stimmel: János-hegy és környéke). Másrészt Prycket és Grígát álmodtam, már vagy tizenöt évvel ezelőtt. Arra már nem emlékszem, hogy a neveket is álmodtam-e, vagy ébredéskor neveztem el a szereplőket. Hosszabb volt ez az álom, de aztán ez a történet maradt meg belőle.

PRAE.HU: Annyira rímel, amit most elmondtál arra, ahogyan a kamasz Emma lefirkantja félálomban ezt a történetet, hogy meg kell kérdeznem: lehetséges, hogy ez a verses, balladaszerű forma volt előbb, mint a prózai?

A verses forma volt előbb, igen. Sőt volt egy olyan ősváltozat is, ami megjelent az ÉS-ben, valamikor a kilencvenes évek vége felé. Annak a nagyobb része próza volt, és az eredeti álmot írta le.

PRAE.HU: A könyvben azt mondod – egész pontosan azt mondja Patai –, hogy aki a kamaszkori versét nem tudja elengedni felnőtt korában, azzal nagy baj van. Nem hiszem, hogy nagy baj volna, hogy elővetted ezt a tizenöt évvel ezelőtti álmot, de valóban ennyire foglalkoztatott? Vagy az a régebbi megijesztés volt rád ekkora hatással?

Bárcsak kamasz lettem volna tizenöt évvel ezelőtt… Az a régebbi megijesztés tényleg eléggé hatott rám.

PRAE.HU: Mennyi idős voltál azon az erdei sétán?

Hét-nyolc lehettem – nem vagyok egészen biztos benne. Sokáig tudtam, hogy melyik év volt. Lehet, hogy ’69, ahogy a könyvben – csak a gyerek kisebb a regényben, mint én voltam.

PRAE.HU: Ki követte el ellened ezt a merényletet?

Az egyik nagybátyám. Nagyon sármosan csinálta az ilyeneket, csak ez valahogy balul sikerült.

PRAE.HU: Volt olyan felnőtt melletted, aki segített feldolgozni ezt a rémületet?

Lett volna, de ha jól emlékszem, nem mertem előjönni vele. Mire föl? Nem történt semmi különös. Szégyelltem is, hogy féltem. Egyébként nem volt olyan durva: nem kaptam sokkot, mint Emma, csak megmaradt az emlék. Több minden mással együtt, mert például azt is azon az erdei sétán láttam először, hogy tényleg mozog a Nap. Mutatta a nagybátyám, hogy a látóhatár szélén egy perc alatt eltűnik.

PRAE:HU: Ami engem mesékkel foglakozó felnőttként, gyerekirodalmárként is megfogott a regényben, az az „átoktörésről” szóló rész volt. Itt Mara néni, Emma nagymamája a Csipkerózsikával próbálja ellensúlyozni, hatástalanítani a Patai-féle rémmesét. Botcsinálta meseterapeutaként, mégis jó érzékkel, empátiával, intelligenciával és érzelmi intelligenciával. Felmerült bennem, hogy neked vajon volt-e ilyen élményed, akár gyerekként, akár szülőként. Kerültél már olyan helyzetbe, hogy „átkot kellett törnöd”? Honnan ez a tudás?

Nem tudom, ezt valahonnan fölcsipegettem. Lehet, hogy a feleségem révén, aki minden gyerekpszichológiai művet elolvasott annakidején, és igyekezett engem is rávenni az olvasásukra, hogy legalább a legborzalmasabb hibákat ne kövessem el. Úgyhogy lehet, hogy Bruno Bettelheimtől… Átokról és mágiáról is teljesen össze-vissza olvastam mindenfélét – és felejtettem is el majdnem mindent, majdnem mindig –, de attól még érdekelt. Elképzelhető, hogy ez valahogy mégiscsak összeállt.

PRAE.HU: Arra soha nem volt szükség, hogy olyan mesét találj ki a lányaid számára, amely megold egy aktuális problémát, „megtör egy átkot”?

Lili lányomnak volt egy bábuja, egy tigris – nagyon helyes állat volt különben. Egyszer Lili – olyan másfél, két éves lehetett – behívott a szobába, hogy nem mer elaludni, mert nagyon fél a tigristől, mert ott lógatja a fejét. Ránéztem, és láttam, hogy tényleg úgy lógatja a fejét, ahogy nagyon nem kéne. Akkor mondtam azt, hogy ettől a tigristől nem kell félni, mert ez a jó tigris, aki a rossz tigriseket elzavarja. Ez nem mese volt, de azért bejött: attól kezdve ez volt a Jótigris, és ennek a megnyugtató tudata Zsófira is áthagyományozódott.



PRAE.HU: Visszatérve a regényre: az is nagyon megragadott, hogy éppen a Csipkerózsika volt az a mese, amivel a nagymama átkot tört. Fontos „felfedezése” mindazoknak, akik olvasták a mesét szöveghű fordításban, hogy Csipkerózsika keresztelőjén tudós asszonyok jelennek meg. Nem jók, nem rosszak: tudósok. A nagymama is a maga tudásával ilyen asszonnyá válik – könyvtári füvesasszonynak nevezi magát –, és a tündérség-boszorkányság kétarcúságát magyarázza el Emmának. Ösztönös ráérzés volt, hogy éppen ezt a mesét vetted elő?

Csak félig. A Csipkerózsika az egyik kedvenc mesém volt mindig.

PRAE.HU: A regénybeli főhős, aki Emma férje lesz, későbbi családjuk életéről elmondja, hogy sokat mesélnek a gyerekeknek, és itt megemlítődik a Márton László és Adamik Lajos-féle Grimm-fordítás. Ez a ti családi életetekben is ilyen fontos volt, hogy ha már Grimm mese, akkor szöveghű fordítás?

Nálunk is. Én szerettem a régi Grimm meséket, de Lilinek és Zsófinak, akik 1993-ban, illetve ’94-ben születtek, szinte odatették az új fordítást. Ők ebből a szempontból szerencsés korosztály: több alapmű is – például a Márton–Adamik-féle Grimm-fordítás – abban a ritmusban jelent meg, ahogyan ők nőttek. A Harry Potter-könyvek mintha nekik készültek volna, nem is beszélve A Gyűrűk Ura-filmekről.

PRAE.HU: És te a gyerekeidnek írtad A semmieset című mesét?

Nem, felkérésre. Kovács Eszter a Friss Tinta! szerkesztőjeként keresett meg, és azt mondtam, megpróbálom. Kivételes eset volt, mert soha nem írtam gyerekverset (Weöres vagy semmi!-alapon). Végül egy hosszú verses mese lett belőle. A felére meghúzva fért bele az antológiába. De talán ott van a gyerekvers határán.


PRAE.HU: Az a mesélőkedv, amely megjelenik a regényben, azok a misztikus szálak – ha jó ide ez a szó –, amelyek a regényt jellemzik, mennyire táplálkoznak mesékből?

Otthon sokat meséltek nekem, és később is szerettem meséket olvasni. A Népek meséi sorozatból A mesemondó szikla és A bőbeszédű teknősbéka voltak a kedvenceim. Azokat sokszor olvastuk újra a húgommal. Az átoktörés motívuma akár onnan is jöhet, például az ausztrál bennszülött mesékből. Okosan voltak szerkesztve ezek a mesekönyvek: a legegyszerűbb, kőkori szintű mágikus történetekkel kezdődtek, és aztán egyre bonyolultabbak lettek, egyre kevésbé mágikusak, és ezáltal egyre ismerősebbek is. A régi Móra Kiadó szerkesztői tulajdonképpen végigvezették a gyerekeket az emberiség múltján egészen az úngynevezett irodalomig. Innen, azt hiszem, sok minden jön a verseimbe meg a regényembe. Ami a mesélőkedvemet illeti: a családom egyik része kiváló mesélő. Én sajnos nem vagyok az, de bennem is megvan az igény... Meg a misztikus szálak is. És végül is ott az írás.