A színpadon a nézőtérrel szembeállítva fekete székek fogadnak minket, előtte vízzel teli medence, a bal hátsó sarokban dobszerelés. A medence kivédhetetlen csapda, az előadás metaforája és szíve. Ebben úszkálnak a szereplők, ebben erőszakolja meg Melindát Ottó, és a végén ebben lebeg a két halott feleség. Fontosak a medencében ázó dolgok is, a Melinda tisztaságát jelképező törülköző, a babakocsi, egy szék, amit Petur rúg a vízbe, illetve később Biberach, aki legyilkolva ebbe zuhan, majd innen viszik ki, ne mocskolja be a tiszta képeket. Mert a medence egyszerre tisztít meg, és mocskos, egyszerre a nyugalom és az őrület tere. Az Alföldi-rendezésben kiegyenlített szerepek „úszkálnak" egymás mellett, mindenki kettős, osztott személyiség, nincsenek csak jók vagy csak rosszak.

A rendező arra is nagyon vigyáz, hogy színészei arányosan játsszanak, egyikük se játssza le a másikat, illetve teret ad mindnek, hogy megmutassa, mit tud. A fiatalokra gyúrás tehát nem pusztán azt jelenti, hogy a Nemzeti igazgatója kivillanó női mellekkel, átsejlő csipkebugyival, kortárs tinizenével, harsánysággal és márkás ruhákkal csalogatja be a leendő nézőit, hanem csapatot épít, összetartó és erős színészmagot a színházába. Nyilván ez az erőjáték olykor érthetetlen, és kioltják egymást a szerepek, felmerül a kérdés, kin van a hangsúly, de utólag mégis megmarad, hogy mindegyik színész, szerep hozzárakott valami egyedit az egészhez. Alföldi nem enged mellébeszélni.

Az előadás elején az idegenkezűség kerül előtérbe, Gertrudis és Ottó német rocksztárként dühöng a színpadon, amire válaszul Petur magyar szövege felel. Mindez csak felvezető azok után, hogy a nyitóképben velünk szemben ülnek a színészek, kezükben tányér és villa, azon hidegtál, mustrálják a nézőket. Majd elkezdenek falni, miközben a székek mögött álló mikrofon végig főszereplője lesz az előadásnak, már-már varieté műsorban érezzük magunkat, ahol dobpergés kíséri a drámai mondatokat, és amíg él, a konferanszié értelemszerűen nem más, mint a lézengő ritter, az örök kívülálló Biberach. Kommentálja az eseményeket, és hideg intellektusa, kívülállása, öniróniája nagy szerepet játszik abban, hogy Alföldi szimpatikus figurát hoz ki belőle. Földi Ádám játéka tele van humorral, öröm nézni, olykor a homoszexualitás felé viszi a szerepet, mutatva, Biberach mennyire nyitott, lehetőségekkel teli szerep, majd mindig a legváratlanabb pillanatban fordít, és lep meg minket.

Mellette – és az előadás egészében – épp Ottó (Mátyássy Bence) a gyenge alak, jellemtelensége és romlottsága szembetűnő, hangsúlyos. Így lesz ellenpont, amikor a darab végén a király az ő nevét hallja és ismételgeti, miszerint mindennek ő az okozója. Ha a gerinctelenségen van a hangsúly, akkor lehet is. Pláne, hogy Ottó élve megússza a drámát, hangsúlyozva, hogy minden, mi volt, megmenekül.

Az első felvonás „sztárja" a Peturt játszó Makranczi Zalán, akit Alföldi látványosan kedvel, örömmel játszatja, ez persze még nem baj, csak dühe és játékának ereje Bánkéhoz képest mérvadóbb. Egyszerre dühöngő ifjúság és „nagymagyar" fiatal, bár ezzel a kérdéssel óvatosan bánik.  Amit a diáknézők kaphatnak az előadásból, az többnyire neki is köszönhető: megtanítja a diákokat figyelni, bevonja őket, szuggesztív játékában így minden mondat, mozdulat hangsúlyos lesz. Ő indítja el a magyarság-vonalat, az első percekben Gertrudis ellen énekelt dal után egyre szívet tépőbb lesz aggodalma és bánata, nem lehet nem átérezni a magyarság iránt érzetteket. Humor a borosüvegben van, amit lóbál, amiből fröcsköli a bort (mintha péntek hajnalban a Blahán állnánk), a piros-fehér-zöld csuklószorítóban, a fejébe húzott kapucniban, de ehhez hasonló apró, ám tökéletes részletekben dúskál a Bánk bán - junior.

Így lesz Bánk a legjellegtelenebb. Tiszta tekintetű és szép fiú Fehér Tibor, meg is születik benne valami, ami Katona szerint Bánk bán, de többször mutatja a megtébolyodó, tettekre valóban gyáva és gyenge alakot. Pojáca azonban nem lesz, amikor kikel magából, és dühöngve kéri számon ellopott életét, mégis aránytalan a tett és a játék összessége. Nem indokolt a gyilkolás, nem látom a fájdalmat, amit annyira nem is akarnak mutatni. De nem nem mutatni sem akarják. Inkább a befolyásolhatóságát, naivitását, amit elveszít a darab folyamán.

A Bánk melletti nők önállóvá és függetlenné tőle így válnak, ami egyrészt jó, hiszen Melinda erős jelenlétetével végre nem csak naiv és buta feleség lesz, másrészt Gertrudis esetében nem kérdés, hogy a királynő győz Bánkkal szemben. A Melindát alakító Radnay Csilla talán a színháztörténet egyik legnehezebb szerepét kapta meg, hiszen Melinda alapvetően tényleg semmilyen, ezt kell megtöltenie élettel. Egy tiszta és jellemes, olykor bölcsnek tűnő asszonyt hoz, aki őrületében magára marad, ha megengedő vagyok, nem is őrül meg, inkább büszkesége az, ami nem engedi, hogy az udvarban maradjon. Tehetsége átsüt így is, amit lehetett, azt kihozta a szerepből.  

A második felvonás és az egész előadás másik legerősebb játéka Bánfalvi Eszteré. Szenvedélyes és erős királynő, akinek teste és szexusa legalább olyan jelentős, mint hatalommániája. Karperece kígyóként fonja körül a karját, épp ez a végzete, „saját farkába harap", mert elvéti az arányokat. Olyan helyre nyúl, ahova nem kéne, és úgy, ahogy szintén nem. Ebből a szempontból hasonlít Bánkhoz. Izzik körülötte  a levegő, meg kell ölni vagy legalábbis lefektetni, de valamit kell vele csinálni, így nő nem működhet. A második felvonásban Melindát vallatótisztként terrorizálja, azonban Melinda más regiszterben beszél, nincs támadási felület. Utána egyre többet nyúl a mikrofonhoz, mint utolsó mentsvár után, amibe kapaszkodhat. Mert Bánkkal összezárva megretten, hirtelen nem királyi személy, hanem gyönge és védtelen nő lesz, aki idegességében cigarettára gyújt, miközben remeg a keze. Pedig előtte gyönyörű hatalmi játszmát látunk, ahogy a székét egyre közelebb rakja Bánkhoz, illetve amikor Sharon Stone-t meghazudtolóan emeli át lábait a széken. Bánfalvi játéka indokolttá teszi II. Endre tragédiáját, ezt a nőt tényleg lehetett rajongva szeretni, csodálni, uralkodásra teremtetett, csak az alázat hiányzott belőle.

Az előadás utolsó perceiben megérkező Szabó Kimmel Tamás méltó  záró pillanatokkal szolgál. Engedi látnunk a gyászoló férjet, aztán az átváltozást királlyá, de kevésbé mesebeli jó király, mint Katonánál lehetne, emberi, gyarló oldala hangsúlyosabb. Petur mellett ő lesz az, aki megmutat valamit abból, vannak még olyan nemes célok, mint haza. Jó és megrázó zárásnak tartom azt is, amikor elkezdi énekelni a Szózatot. A hozzá csatlakozó Bánk, majd Mikhál (Szatory Dávid) és Solom (Orth Péter) már-már groteszkbe hajló szólamai hátborzongatóak, süt belőlük a fájdalom és a mégis-hit.

A záróakkordokhoz hasonló az előadásban hangsúlyos helyet kapó gyerek motívuma, hiszen ugyanaz a kegyetlenség és düh árad belőle, ahogy a gyereket szorongatják, a babakocsit dobálják, mint amivel szembe kell néznünk a végén: gyöngék, romlottak és szívtelenek tudunk lenni. Mint a Kill Billben: megérdemelt a bosszú, a halálra rászolgáltak.

Katona József: Bánk bán - junior

II. Endre: Szabó Kimmel Tamás
Gertrudis: Bánfalvi Eszter
Ottó: Mátyássy Bence
Bánk bán: Fehér Tibor e.h.
Melinda: Radnay Csilla
Mikhál: Szatory Dávid
Simon: Orth Péter
Petur: Makranczi Zalán
Izidóra: Stork Natasa
Solom:László Attila
Biberach: Földi Ádám
Tiborc: Farkas Dénes e.h.

Dramaturg: Vörös Róbert
Díszlet- és jelmeztervező: Daróczi Sándor
Rendező: Alföldi Róbert

Bemutató:
2009. július 11. Szentendre, Művészetmalom Udvara
2009. október 23. Nemzeti Színház