A Barcsay terem a Képzőművészeti Egyetemen, azaz EgyetemBEN található, tehát abszolút "közel a tűzhöz". A nehéz faajtón - megfelelő ellenőrzés után - a jövő kortárs művészei járnak ki s be. Fontos tehát a műhelyszellem, ami ott is van a falak között, köszönhetően a kiállításokért felelős lelkes szakember-csapatnak. Nyilvánvalóan a diploma-kiállítások, hallgatói pályázatok vagy az iskola Könyvtárához tartozó gyűjtemények prezentálása, új kontextusban történő megismertetése a legfontosabb feladat itt.

Nem csodálkozhatunk rajta, hogy a Best of Diploma iránt óriási az érdeklődés minden évben. De bőven marad lehetőség kísérletezésre, a hallgatók párbeszédre hívására, mint amilyen például a 2008-ban, a LOW holland-flamand Kultfeszt keretében megrendezett Visibility Works/Láthatósági Viszonyok program is volt, amelynek záróprogramjaként a résztvevők - a meghívott tanárok és a velük dolgozó diákok - munkáiból közös kiállítás született, a szellemes Finisszázs címmel. Na és olyan izgalmas anyagok bemutatására, mint amilyen az éppen aktuális Néma jelek kiállítás. Ami szintén nem "csak" kiállítás, mert vele párhuzamosan hétfőnként a témába vágó filmeket vetítik a Noisy Monday rendezvénysorozatban, a vetítések után  pedig beszélgetéseket tartanak. Még egy film hátra van: a Gát Balázs rendezte 2006-os Gipsy Side, április 12-én este hatkor látható majd.

A műhelyszellem együttgondolkodásra hív fel jelen kiállítással is. A Tavaszi Fesztivál rendezvényeinek idei vezérfonala a dán kultúra megmutatása, kis logikai csavarral illeszkedik e kiállítás is a rendezvények sorába: a dán képzőművészetre jellemző ugyanis, hogy a különböző társadalmi-politikai eseményekre, jelenségekre szívesen és élesen reagál. (A Ludwig Múzeum Hatalmi játszmák címmel kínál figyelemre méltó válogatást most a friss dán képzőművészeti termésből.) Mondhatni, ez a „dán modell” ezen a téren.

A Néma jelek kiállítói nem dánok: Songül Boyraz Ausztriában élő török, Maria Papadimitriou görög, Tamara Moyzes cseh, az Anna Molska–Wojtek Bakowski alkotópáros és Joanna Rajkowska lengyelek, Szolnoki József  Kölnben élő magyar, Katarina Šević Budapesten élő szerb, Zádor Tamás pedig „simán” magyar illetőségű. De a kiállításon felsorakoztatott munkáik a fent említett dán művészeti modellnek megfeleltethetően reflektálnak egy jelentős társadalmi kérdésre: az elfogadás illetve az elutasítás témájára. Az összeállítás előképe is kötődik Dániához: a dániai Aarhusban megrendezett Minority Report: Challenging Intolerance in Contemporary Denmarkról van szó (Kisebbségi jelentés: Az intolerancia ellen a kortárs Dániában). Ez  a 2004-es válogatás nemcsak reflektált a Dániában élő nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban felmerülő tolerancia-gondokra – óriási mértékű a bevándorlási kedv egy olyan jóléti államba, mint a ködös Dánia –, de azt is megmutatta, hogy az ország fontosnak érzi, szeretné feltárni és megoldani azokat.

A Néma jelek tematikája lehetővé teszi a társadalomban megjelenő etnikai alapú kirekesztés megjelenítését is, de az elfogadás-elutasítás problematikáját sokkal absztraktabban és tágabban értelmezik a kiállító művészek. Szolnoki József például a múlt elfogadását illetve elutasítását prezentálja egy rendhagyó metamorfózis sorozattal, amelyben a közintézményeken szokásos, utóbb az aktualitásukat veszített címerek miatt lekapargált, leragasztott, átfestett táblák során keresztül utal mindazokra a rétegekre, amik a jelen mögött, sokszor nem is láthatóan, de mégiscsak megbújnak. Az el nem fogadható múltnak konkrét fizikai brutalitással esik neki az adott táblát roncsoló emberi kéz – amelyet videón láthatunk a táblák mellett. Miközben megszabadulni igyekszik a közelmúlt szégyenteljes szimbólumától, egy még elfogadhatatlanabb bukkan elő, egy kicsit még korábbi múltból… Hogyan alakíthatnánk ki új attitűdöket bármivel kapcsolatban, ha képtelenek vagyunk valóban lezárni a múltat? Egyáltalán – lehetséges ez, vagy az élet puszta palimpszeszt?

Katarina Šević sem kisebbségi témával jelenítette meg a témához kapcsolódó üzenetét: munkáját William Morris Hírek Seholországból című utópisztikus regénye inspirálta. Morris ebben a művében az akkori társadalom és az őt igencsak foglalkoztató szocialista eszmék hibáinak lehetséges következményeit képzelte el, és arról elmélkedett, milyen radikális változások kellenének mindennek az elkerüléséhez. A művésznő a kortárs nagyváros szociális viszonyainak új megközelítéséhez kínál asszociációkat a szöveg és saját készítésű fiktív tárgyai felhasználásával kreált installációjával.

Anna Molska–Wojtek Bakowski videóinstallációja – Completed címmel – érzékenyen fogalmaz meg egy látomást társadalom peremén botladozó Ember életérzéséről. Erőteljes szimbólumokat sorakoztatnak fel. Ilyen például földre festett fehér kör (ami egyben az egész kiállítás jelképe is lett), a résztvevő emberek uniformizált öltözéke, a nehezen használható, szándékosan kényelmetlenre, instabilra és szétesőre „dizájnolt” (Molska által) kerekes székek, amelyekkel mozogniuk kell. Fülükbe mp3 lejátszón csak a szereplők által hallható „utasítások”, szövegek szólnak, amelyeknek a jelentése hol homályos, hol nem vonatkoztatható a látható szituációra. Fejük felett időről időre elhúzó repülők részvétlen és fülsértő gépzaja (a jelenet bemowói reptér kifutópályáján játszódik). A szereplők hol együtt haladnak egy bizonyos rend szerint a fehér kör által megjelölt területen, hol magukra maradnak – mozgásuk, a technikával való küzdelmük bizonytalan, kilátástalan, értelmetlen. Egymással nem alakítanak ki kapcsolatokat, csak a fülükben szólnak a rejtélyes hangok. Egyén és közösség, magány és egymásra utaltság jelenik meg a műben. Nem hinném, hogy a metafora kizárólag a mozgássérültekre vonatkozna…

Joanna Rajkowska a húsz leggyakrabban bevándorló kisebbség között osztott fel egy a szászországi Uhyst-ban létező épületet, egy valamikor elitnek számító bentlakásos fiúiskolát. Ebben a városban egyszer már népszavazással utasították el az ottlakók egy menekülttábor létesítését. A termeket, szobákat az anyaországok fejlettségi szintjének megfeleltetve választotta ki és rendezte  be a  művész. Az egyes szobákat, illetve magát az épületet is gót betűs feliratokkal látta el – németes precizitással, hogy ezúttal egy befogadó nemzetet illessünk sztereotípiával. Ez is egy fajta „Európa-ház”… A megvalósult mű dokumentációja adja az installációt. A kiállításra a legbeszédesebb fotókat válogatták ki az óriási anyagból. Tartozik hozzá egy kis kreatív sarok is, ahol a Rajkowska által használt szépen metszett betűkből kedvünkre kirakosgathatjuk a projektben megjelenített országok nevét.

Songül Boyraz, ahogy már említettem, olyan török, aki Ausztriában él, sőt mi több, osztrák állampolgár. Kiállított munkája egy videóinstalláció, melynek felvételeit a hivatalos állami ünnepségen készítette, amelyet azon állampolgároknak rendeztek, akik éppen frissiben megkapták az osztrák állampolgárságot. Ott ugyanis van egy ilyen kedves, gesztus értékű hagyomány. Boyraz tehát együtt örülhetett sok más nemzetből odavándorolt újdonsült honfitársával egyetemben. A helyzet iróniája nyilvánvaló. A filmet elkészítő művészként az alkotó egyszerre volt „bent” és „kívül” az adott szituációban. A társadalmi feszültségekkel kapcsolatban talán az a legnagyobb illúziója a felnőtt lakosság nagy részének, hogy ő nem érintett, „kívül van”.

Ez jól kiderül Tamara Moyzes videóinstallációiból is. A mű  elsődleges attrakciója az egymással szemben vetített két fő téma: az egyiken egy roma fiú a kereskedelmi csatornák főzőműsor-kelléktárával felszerelkezve kedvesen ismerteti a knédlibomba (értsd: knédli + bomba, tehát robbanóanyag, szögek, elektromos vezetékek knédliborításba ágyazva az álca kedvéért) elkészítésének pontos menetét; a szemben lévő falon ezalatt egy fiatal roma nő és férfi mond credót videós búcsúlevelében, melyben elmesélik rövid, egyszerű, tipikusnak mondható történetüket, amelyek miatt az öngyilkos merénylet mellett döntöttek. 

Bármelyikük története megtörténhet akármelyik nap Budapesten, Egerben, Brnóban – szóval valahol Európában. Kirekesztés és/vagy bántalmazás, a lehető legmegszokottabb formában, és az a tapasztalat, hogy bár sokan vannak ott körülötted, senki nem segít. Szóval ebben a mi Európánkban egyre több a kívülálló és egyre kevesebb az Ember – mintha ezt üzenné Tamara Moyzes. Na és természetesen a médiaidióták társadalmát is megjeleníti egyúttal. Közben több kisebb készüléken folyamatosan vetítik egy cseh politikus durván rasszista megjegyzését, és az azt követő reflexiókat, valamint riportok százait az „utca emberével”: milyen tapasztalataik vannak a romákkal illetve hogy szerintük fenyegeti-e roma terrortámadás lehetősége a lakosságot. A legironikusabb válasz – nem egyszer hangzik el(!) – hogy azért nem, mert szerintük a romák képtelenek lennének megszervezni azt…

Roma témával vesz részt Zádor Tamás is. Ő a tatárszentgyörgyi kettős gyilkosság után elment a temetésre, és fényképezett. Az idei sajtófotó-pályázat egyik győztese, Szandelszky Béla valószínűleg erősebb képeket készített a roma gyászról, de még ő is azt nyilatkozta, hogy a díjat valójában a téma kapta, nem a fotói. Ebben az anyagban biztos, hogy nagyobb a jelentősége a fotók témájának és a mellé adott címnek – Magyarok – mint maguknak a fényképeknek.

Maria Papadimitriou az általa létrehozott T.A.M.A.-projekttel (Temporary Autonomous Museum for All, „Átmeneti  Autonóm Múzeum Mindenkinek”) szerepel. Athéntől 10 kilométerre van egy félig-meddig nomád roma telep – az ott lakók és különböző művészek, építészek együttműködéséből született mobil építészeti megoldások 25. Sao Pauloi Biennálén mutatkoztak be először. A kiállított anyag elég sok információt ad az európai cigánytelepekről Kolozsvártól Rómáig. A mű egyértelmű állásfoglalás arról, hogy az érintettek kulturális antropológiai sajátosságainak ismerete és figyelembe vétele nélkül legjobb esetben is csak álszent megoldások születhetnek a romák (zingarók, khalderasok, stb.) társadalmi beilleszkedését illetően.
 
 

Néma jelek – Az (in)tolerancia kortárs megközelítései, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay terem, 1062 Budapest Andrássy 69-71. Megtekinthető: 2010. április 16-ig, hétfő-péntek: 10.00 - 18.00, szombat: 10.00 - 13.00 .

Kurátor: Lázár Eszter, Kurátor asszisztens: György Eszter.