Tékozló szeretet – ez a címe Elena Ferrante első regényének, amelyet nálunk csak 2009-ben, 10 évvel az olasz kiadást követően jelentetett meg a Magvető Kiadó.

Háromra bővült tehát a titokzatos olasz író(nő?) felkavaró, nyomasztó, általában a családi kapcsolatok ambivalenciáját tematizáló lélektani regényeinek sora. Hogy miért ilyen sokára, és miért nem az eredeti megjelenések sorrendjében adják ki a szerző regényeit, tulajdonképpen nem is különösebben fontos, hiszen a három, magyarul megjelent Ferrante-könyv nem alkot a szó szoros értelmében véve trilógiát. A regények között inkább hangulati-tematikai rokonság van, semmint karakterek-, ill. cselekménybeli azonosság.

Az Amikor elhagytak és a Nő a sötétben című regényekhez hasonlóan a Tékozló szeretet is meglehetősen sötét képet fest az őszintének tűnő érzelmi viszonyok mögött lappangó elhallgatásokról, titkokról és tragédiákról – miközben a regények hősei mintha mindvégig ugyanannak a homályos, fullasztó, örömtelen és nyugtalanító világnak a díszletei között bolyonganánk.

A Tékozló szeretet középkorú főszereplője, az édesanyja különös halálának rejtélyét felgöngyölíteni szándékozó Delia, kezdetben tétován sodródik, helyet keres saját történetének (újra)értelmezése  és a tényleges múltfeltárás  között. Ismerős helyszíneken jár, ám sehol nincs maradása. A világból mindössze a saját zavaros gondolataival kapcsolatos információk jutnak el hozzá, mintha az egész külvilág az elfojtott, és anyjához hasonlóan eltemetettnek hitt igazságok felszínre kerüléséhez asszisztálna. Mintha minden utca, minden ház, minden szoba, minden egyes folt a tapétán, és minden egyes árnyképként felbukkanó mellékszereplő a nő kezdetben tétova, később pedig szinte megszállott emlékkeresését és nyomozását segítené, motiválná.

A regényben nincsenek valódi karakterek, és nem is lehetnek, hiszen az E/1 személyben narráló Delia tudatában mindvégig összemosódik valóság és veszélyes, pusztító fantázia – mint ahogyan egymásba olvad a nő anyjának ambivalens, vagy csak (tévesen) ambivalensnek látott és láttatott alakja.
 

A főszereplő saját, megtörténtnek hitt, igaznak hazudott, gyerekkori eseményei között kutat, miközben bezáruló-kitisztuló, egyszerre felnőtt és gyermeki tudata hamis, illetve bizonytalan emlékek generálásával védekezik az önvád gyötrő érzése ellen.

Tékozló szeretet nemcsak egy rendhagyó anya-lány kapcsolat izgalmas analizálása, hanem a téves emlékezés mechanizmusának sokkoló bemutatása is. Delia nyomozása imádott-megvetett, bűnösnek és áldozatnak, önfeláldozó anyának és könnyűvérű nőnek hitt anyja után, voltaképpen a főszereplőnek saját lelkiismeretével való kényszerű és fájdalmas elszámolásának lélektani folyamata is.
 

„…Ott kuporogtam a kínzó fantáziálások küszöbén, hogy találkozzak Casertával, és megmondjam neki, hogy sohasem akartam bántani. Már nem érdekelt, mi volt közötte és az anyám között, csak azt kívántam, hogy fennhangon bevallhassam, hogy akkor és utána nem őt gyűlöltem, talán még az apámat sem: csakis Amaliát. Ő volt az, akinek ártani akartam. Mert hagyta, hogy a világban egyedül játsszak a hazugság szavaival, mérték nélkül, igazság nélkül…”

Az eredeti, olasz cím, L’amore molesto, azaz a "nehezen kibírható", avagy "zavaró", "idegesítő" szeretet tehát egyfelől a féltékeny apa szörnyű, múltbéli tetteire utal, másrészt a főszereplőnek az anyjához fűződő különös viszonyát is magában rejti. Mert a zavarodott, dühös és elkeseredett gyerek-Delia egyetlen felelőtlen hazugsága, egyetlen meggondolatlan kijelentése, énvédő tévedése, egyetlen elhallgatása elég ahhoz, hogy a titkoktól terhes család élete visszavonhatatlanul és örökre megváltozzon.

Elena Ferrante első, saját anyjának ajánlott regényében éppen olyan nyugtalanító atmoszférát teremt, mint későbbi köteteiben. Főhőse ezúttal is titkokat keres – és titkokat talál, önmagáról.
 

És ezúttal is bebizonyosodik: az emlékezet nemcsak velünk együtt változó, illékony adomány, hanem egyszersmind veszélyes dolog is. Emlékezet és fantázia ugyanis néha túlságosan közel vannak egymáshoz.
 

Elena Ferrante könyvének elolvasása után az embernek az a kétségbeejtő érzése támadhat, hogy éppen olyan könnyű emlékezni, mint tévesen emlékezni.