Az előadás tere egyetlen hatalmas kocka belseje. A közönséggel szembe helyezik a kocka egy négyzetének világító keretét, ami mögött nagyléptékű lépcsősor látható. Ez a szereplők kizárólagos terepe. Nem látjuk honnét hová vezetnek a lépcsők, ettől az a benyomásunk, hogy ami látható, azt egy végtelen lépcsősorból vágták ki. A lépcső magában nem újdonság egy Orfeusz-előadásban, az alászállás és az alvilágból való felemelkedés eszköze, ám egy kockában eddig még nem láthattuk – nem beszélve arról, hogy nagyrészt éppen a lépcső térgeometriájában rejlik a fénnyel és a térrel való játék lehetősége.

 

Az előadás Ib Michael, kortárs dán költő, novellista, elvont Orfeusz-szövegével operál, librettóként alkalmazza azt. Elvégre az előadásban mondott szó nem hangzik el, csak énekelt, az is zenekari kíséret nélkül. A kórus- és szólórészek váltakozása miatt azonban téves lenne az előadást operaként meghatározni, mert e műfajnak sem ének-zeneileg, sem pedig klasszikus értelemben vett színpadi műfajként nem felel meg. Talán az a cappella kórusmű a legtalálóbb megnevezés.

A szöveg nem drámai, sokkal inkább lírai. Többször ismétlődik ugyanaz a különös, szürrealista képáradattal zsúfolt szöveg, ami nem hagyományos Orfeusz-feldolgozás, hiszen nem vállalkozik a történet kronologikus végigjárására. Az előadás viszont végigmegy a történeten, ha jelzésszerűen is, ami alapján talán Orfeusz költői lamentójaként lehetne a legpontosabban meghatározni a látottakat. Süllyedő zongorákról, fényjárta üvegalakzatokról, alvilág helyett a tengermély vízi, lebegő világáról énekel Orfeusz és a kórus. Azt sejteti, Euridiké a hullámsírba szállt alá, őt keresi, azt „az arcot, mely nem feketült meg”. A szöveg és az előadás ugyanazt a témát járják körül, de szervesen nem épülnek egymásra, nincsenek egymás alá- vagy fölérendelve.

Párhuzamosan léteznek egymás mellett közvetlen átjárás nélkül. Az egyik tere a tenger alatti világ, a másiké a látható kocka lépcsőkkel. Ezeken a lépcsőkön ülnek szétszóródva az előadás résztvevői, tizenhárom fekete ruhás, koronás alak, mellettük egy lépcsőn fekvő hasonló figurával, akiben a holt Euridikét sejtjük. A kórus a lett rádió énekkarának tizenkét tagja, így jut minden szólamra két énekes.

Az előadás első tíz percét csak a kórus éneke tölti ki, a szereplők félhomályban mozdulatlanul ülnek és énekelnek. Ez a túlzottan hosszú statikusság azután feloldódik, ám a mozgás minimális, nem dinamikus. Egyrészt a kórustagok mozgásában, elrendezésében (csoportosítás, szétszóródás, le-feljárkálás, a testek árnyékával való játék), másrészt az egyik, Orfeuszt prezentáló szólóénekes, Baiba Berke különválásával és a fekvő, néma Euridiké – akit a táncos Lisbeth Sonne Andersen alakít – folyamatos le- majd felcsúszásában nyilvánul meg.

A darab zenei világa nem homogén: Bo Holten John Cage, Gluck és a társulat saját zenéjét használja fel. Gluck Orfeo ed Euridicéjéből vett jól ismert slágerária (Che faró senza Euridice) szándékosan és egyedüliként lóg ki valamiféle oda nem illő idézetként a darab zenei világából, humoros és játékos hatást ékelve az elgondolkodtató, melankolikus közegbe.

Az előadás három részre különíthető el. Az első az imént említett „csak ének”-rész, ami alatt Euridiké mozdulatlanul fekszik. A második az alászállás, mikor Orfeusz kiválik a karból, s így egyénként, képileg a csoport ellenpontjaként működik. Euridiké ekkor kezd lassan fokról fokra lecsúszni, míg el nem éri a lépcsősor alját. Erre a részre az erős színek és a kar helyzetének váltogatása jellemző. A második és harmadik egység közé ékelődik az említett Gluck-ária, mely az eredeti műben is Euridiké elvesztése után hangzik el. A harmadik rész témája tehát Euridiké elvesztése utáni visszatérés. A kar ekkor kezd apró kellékeket használni (fonalra kötött gyűrű, sárga papírlap, lufi), ezek jelentése valószínűleg szándékoltan nehezen vagy egyáltalán nem megfejthető: nem épülnek sem a történetre, sem a szövegre, a lehetséges megfejtést a befogadóra bízzák. Eurydice mozgása itt ellentétes, lassan kúszik fel, majd középtájt a kezdethez hasonló fekvő pózban marad.

Kirsten Dehlholm, a rendező vizuális művész, s a színházat is a látvány felől közelíti meg. Az Operation: Orfeóban a látvány és fény (Jesper Kongshaug), valamint az ének dominanciája háttérbe szorítja a történetet, felszámolja a narratív színház értelmében vett színpadi cselekvést. Az így létrejövő képzőművészeti-, szövegi és zenei alkotás két különös teret hoz létre. Az egyik az előadás konkrét tere, amit látunk, a másik a szöveg által láttatott víz alatti látomásvilág, amit a néző magának teremt meg a képzeletébe. Az előadás legmarkánsabb s egyben legutolsó gesztusa a néző teljes bevonása. A füsttel és lézer technikával megjelenített látványos hullámzó tengerfelszín a kocka közepéről vetítve nyeli el előbb a szereplőket, majd lassan megindul a közönség felé, hogy őket is elsüllyessze. Ezáltal egyesülhet az előadás valós és képzeletbeli tere.

A színház a cselekvés művészete – mondták Giorgio Strehler, Alekszandr Tairov rendezők és még sokan mások annak idején. Talán ennek a meghatározásnak és az erre épülő színházi tradíciónak tudható be az előadás kapcsán felmerülő kérdés: színházat látunk-e? Vagy szcenírozott kórusművet, képzőművészeti installációt? Hiszen nincs szó hagyományos értelemben vett színpadi cselekvésről. Történés van. A színház „igei” művészet, ami térben és időben valósul meg. Esetünkben a „Mit csinál? Mit cselekszik?” kérdésre nem nagyon lehet válaszolni, ám a „Mi történik vele?” kérdésre nagyon is. Napjainkban egyre nagyobb teret hódít a cselekvés színházán túllépő történés színháza – gondoljunk Robert Wilson (főképp korai) munkáira vagy Jeles András A nevető emberére. Ők a szöveg helyett a látványra fókuszálnak, és a nyelvi logika helyett a képi logika rendszerét igyekeznek megteremteni. Vagyis itt a kép talán valamiféle meditatív gondolkodásra sarkallja a nézőt.

Erre mutat az Operation: Orfeo is, mivel e jól ismert történetet feldolgozva annak elsődlegesen képi megfogalmazására és nem elmesélésére törekszik.

Operation: Orfeo

Hotel Pro Forma

Zenei szerkesztő: Bo Holten
Zene: John Cage, Christoph Willibald Gluck
Librettó: Ib Michael
Díszlet: Maja Ravn
Jelmez: Annette Meyer
Fény: Jesper Kongshaug
Karmester: Kaspars Putnins

Rendező: Kirsten Dehlholm

Szóló ének: Baiba Berke
Tánc: Lisbeth Sonne Andersen
Közreműködők: a Lett Rádiókórus

Nemzeti Színház
2010. március 22., 23.

Budapesti Tavaszi Fesztivál