színház

Fábry felvezető szövege máris kiváló példa arra, hogyan lehet egy rövid ismertető egyszerre informatív, figyelemfelkeltő és humoros. Még a próbák kulisszatitkaiba is betekintést engedett a közönség számára: Úgy lötyög a tempó, mint a vizslakutya töke vadászat közben – idézte Kovács János karmester egyik inspiráló hasonlatát.

A művet jelentős rövidítésekkel, de cselekménysorát meghagyva hallhattuk. Az opera recepciójával kapcsolatos legfontosabb kérdés: miért nem vált a Dózsa György olyan népszerűvé, mint a Bánk bán vagy a Hunyadi László? Véleményem szerint ennek oka, hogy nincsenek benne igazán veretes szövegű nagyáriák, ráadásul a főszereplő szájába sem ad olyan mély érzelmi és gondolati tartalmú szöveget a librettista Szigligeti Ede, mint például Bánk bán Hazám, hazám kezdetű áriája. Dózsa esküjének szövege olyannyira szerves része az opera cselekményének, hogy onnan kiragadva nem működik önálló számként (Midőn királyom nemességet ád…).

Erkel zenéje megtartja a magyaros karaktert erősítő pontozott ritmikát, az 1848-as eseményekre utaló Föl, föl vitézek buzdító hangjait hallhatjuk egy-egy csatajelenetben, a Bánk bánban is használt fuvola-duó színeket, a cimbalmot, sőt a figyelmes hallgató még a Himnusz bevezető hangjaira is ráismerhet, mikor „jobb századokról álmodozunk” éppen. Ugyanakkor találkozhatunk wagneri hatást mutató indulókkal (rögtön az első kórusrészlet A nürnbergi mesterdalnokok nyitányára rímel), a zenekari szólamok programzeneszerű megfogalmazásaival (a Dózsát kínzóan égető lángnyelveket a szemünk láttára látjuk felizzani és felcsapni; a tüzes korona töviseit kifejező szúró disszonanciái szintén belénk vésődnek).

Különleges az utolsó jelenetben az is, amikor Dózsa halott menyasszonya – immár csak látomásként – mindvégig egy hangon recitálva énekel. Az opera befejezésénél Erkel a lehető legdrámaibb megoldást választja az eredeti Jókai-féle szomorújátékkal szemben. A lázadó elesik ugyan, de ha szennye volt is, a tűzben megtisztul, s mint bevégzett jellem, dicső szoborrá válik az izzó trónon. Dózsát, aki bár megszökhetne Csáky Lóra segítségével az ítélet elől, mégsem teszi, oratorikus, himnikus magasságokba emeli, és mint üdvözültet, az angyalok kórusának Allelujája várja. Az 1867-es ősbemutatón a zárójelenet színpadképe egy allegorikus jelenettel zárult: a haza oltárán a korona és a koronázási jelvények fénylettek fel.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál koncertszerű opera-keresztmetszet előadása kiváló volt, a kritikus csak minimális kifogásokat emelhet. A férfikar az a cappella részben kicsit bizonytalan mind az indulásoknál, mind a ritmikában és intonálásban. Dózsa (Fekete Attila) professzionális módon vált élő karakterré – néha a szövegmondás kevesebb manírral szebb lett volna, de egy XIX. századi darabban még ez is megengedhető. A szövegmondás egyébként mind a szólistáknál, mind a kórusban dicséretes volt az előadás egészében. Fodor Beatrix (Rózsa) és Miksch Adrienn (Csáky Lóra) egyaránt gyönyörűen énekeltek az este folyamán. Schöck Atala (Költő) magasságai kicsit mattul szóltak, míg Wiedemann Bernadett (Jósnő) magas hangjai néha túlzóan erőltetettnek tűntek. A férfi szólisták mindegyike igényesen és magas színvonalon énekelte szerepét. Ki kell még emelni Kovács János karmester éneklés-barát vezénylését, mely mindig követte a szólisták és kórus tagolásához szükséges levegővételeit. Köszönjük minden előadónak az élményekben gazdag estét.

Erkel Ferenc: Dózsa György

Dózsa György: Fekete Attila
Csáky Lóra: Miksch Adrienn
Rózsa, Dózsa menyasszonya: Fodor Beatrix
Zápolya, erdélyi vajda: Perencz Béla
Barna, parasztlegény: Molnár Zsolt
Költő: Schöck Atala
Jósnő: Wiedemann Bernadett
II.Ulászló: Geiger Lajos
Lőrinc pap: Cser Krisztián
Bornemissza, magyar főúr: Boncsér Gergely

Vezényel: Kovács János

Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás)
Az előadást Fábry Sándor vezette fel.

2010. március 22.
Magyar Állami Operaház

Budapesti Tavaszi Fesztivál