Így vagyunk Torey Haydennel is, aki gyermekpszichológusként számos esettanulmányával került a könyveladási listák élére. Az ember olyan, hogy szeret rettegni, borzadni, miközben fröcsög a szája és nyirkos a tenyere, nahát, hatéveseket erőszakoltak meg gonosz és elvetemült felnőttek, olvassunk tovább.

A Szellemlány csak jóindulattal nevezhető regénynek. Inkább jó fajta hatásvadász ponyva, ami viszont zavarba ejti az olvasót, hiszen minden rámenőssége ellenére megtörtént emberi tragédiának kíván emléket állítani. Kicsit példázatszerű, kicsit elszégyelli magát tőle az ember, figyel-e eléggé a gyerekekre, és intő példa arra is, valóban sok szar ömlik a  tévéből, anya és apa pedig sokáig dolgozik. Vagy a másik olvasat szerint, eltekintve a tanító jellegtől, látunk egy pszichohorrort, iskolapéldáját annak, hogy az oly "divatossá vált" fekete mágia és gyerekáldozások, -molesztálások igenis büntetlenül maradnak, mert nem bizonyíthatóak maradéktalanul. És a könyv végére érve annyi marad bennünk, hogy tőből vágnánk le a faszát minden ilyen férfinak, és hogy száradjon el a méhe minden nőnek, anyának, aki ezt hagyja, nézi. Tehát a hatásvadászat célba ér.

A főszereplő egy hatéves lány, Jadie, akinek történetét fejlesztő pedagógusa, a könyv szerzője meséli el. Nem szépíró, amivel nem lenne baj, ha nem akarná ennek a látszatát kelteni. Azonban a kerettörténet, vagyis saját életének (felesleges) taglalása, nekünk szegezi a kérdést, mennyire ír jól a szerző. Akkor válik élvezetesebbé a szöveg, amikor nem akar tetszelegni, hanem valóban esettanulmányt ír, vizsgál, gondolkodik és elemez, nem pedig a csajos estéit ecseteli. Ilyenkor elbillen, mintha kibújna a szög a zsákból, hogy Jadie csak apropó, se megoldás, se konklúzió – vajon nem magáról akar-e inkább beszélni Miss Hayden. Összezavar, de nem jól teszi. A párbeszédes részek működni látszanak, hátukon viszik el a művet. A másik támpillér persze a történet, ami a maga titokzatosságával, perverzitásával és valóságosságával olvastatja mégis végig a könyvet. Ami számomra inkább izgalmas, az az olvasáspszichológia, amire a szerző és kiadó épít. Hogy egy nem jó szöveget is meg tud tartani a történet, mert a kíváncsiság erős, ez az, ami a horrorfilmeknek is bejött.

Jadie összegörnyedve jár, és nem beszél. Különben jó képességű gyerek, szorgalmas, két húg büszke nővére egy mintacsaládban, amivel csak annyi a baj, hogy a lányok szűzhártyái szakadtak, holott egy éjszakát sem töltöttek még távol a családi tűzhelytől. Torey fejlesztőpedagógusként Peckingbe érkezve még csak az előbbiekkel szembesül. Ő a híres "szóra bíró" tanár, aki előtt kitárulnak a kapuk, megszólalnak a némák. Talán ez dühítő még a könyvben: az emlékezés sokszor inkább a szerző tehetségének, rátermettségének látszik oszlopot állítani, mintsem arra, hogy Jadie-re figyelne. Jadie és horrorja egy megoldatlan hollywoodi sikersztori marad, a végén hümmögni tessenek, ami Torey nélkül nem jöhetett volna létre, hiszen a lány most már húszéves és egyetemre jár, olvassuk a záró sorokban. Mert evidens, hogy egy gyermekkori traumát, urambocsá megerőszakolást, vérrel kenegetést és vérnyalogatást az ember lánya csak úgy hipp-hopp elfelejt, kinő. Mert végül csak apáról derült ki bizonyossággal, hogy pedofil, Jadie-t és testvéreit viszont az eset kirobbanása után örökbefogadják.   

Szóval a tanárnő megérkezik, és varázsol egy olyan osztályban, ahol az előző tanárnő öngyilkos lett, és pl. autista, drogos fiúk készülnek a Halloweenre. Jadie megszólal, bár ne tenné, mert amit mond, az fekete, nem puszta túlfűtött szexualitás, hanem szart evő Barbie-k és gyilkos pókok, némára szopatlak, ilyeneket mond Ken, miközben Barbie-t nézi. Ezek a játékok, dialógusok persze, hogy feltűnnek a tanárnőnek, ilyenkor ráadásul elfelejti Jadie, hogy különben görbe, és ha kiegyenesedik, kiesnek a belső részei. Ilyenkor nem esnek ki, mert Torey-t Istennek látja, aki segíti, óvja és megmenti őt és képzelt barátját, Tashee-t. A démonokat a Dallas-sorozat szereplőinek nevén szólítják, Miss Ellie a főgonosz, de Pamela és Jockey se kutya. Egyre döbbenetesebb dolgok derülnek ki. Nagy léptekkel az okkultizmus felé tart a történet, sluszpoénként Torey is "veszélybe kerül", az őt szimbolizáló babán saját maga hajt át autóval, a mágia szerint azt akarják, hogy öngyilkos legyen. Svédcsavar ez, eszünkbe jut az extanárnő: Jadie talán mégis csak egy megbomlott elme göndör fürtök álcája mögé bújt Sátánkája – na ilyen leírásokkal van a regény feleslegesen tele.

A feljelentés felgyorsítja az eseményeket, a lányokat magukhoz veszik a gyámügyesek, vizsgálat indul, házkutatás, kertfelásás, hátha meglesznek a rítushoz használt csontok és gyertyák, hátha megtaláljuk a halott Tashee-t. A végén összeesküvéselméletre gyanakszunk, rendőr, tanár egy emberként lát a gyertyába okkultista eszközt, hogy anya a halott macska csontjait összerakta mégis, igen gyanús, talán mégsem az autó ütötte el, talán mégis Jadie-n tépték szét, és nyalták le róla az állatvért, mert ő hatéves, és erőt ad nekik. A gyámügyesek a pedofília mellett voksolnak, mi pedig széttárjuk kezeinket, hümmögünk.

Torey Hayden elmesélt egy történetet, a világ beteg, az emberek rosszak, de vannak istenszerű lények, akik elhiszik, megválthatnak bárkit. Itt a bibi: azt nem lehet. Egyoldalú abban is, hogy a szülőkről tudomást sem vesz, rögtön ítél, de nem érvel. Esettanulmányra szerződik, aztán regényt akar írni, csattanóval. Utóbbi híján pedig főképp a hiszterizálás marad. De akit érdekel a téboly, egyszer mindenképp olvassa el, tanulságos könyv.
 
Néma gyereknek a pók se érti a szavát (Tóth Noémi kritikája a Gyógypedagógiai Szemlében)