PRAE.HU: Mi történt a Csodaceruzával? Hogyan lettél mesekrónikás, vagyis – hivatalosabban fogalmazva – a lap szerkesztője?

Csak az történt a Csodaceruzával is, ami a lapokkal történni szokott: nem kapta meg azt a minimális támogatást sem, amiből a lapszámokat elő tudta volna állítani. Az alamizsna, amit az egyetlen ismert pályázati forrás nyújt, arra sem elég, hogy fenntartsa a kiadót. A nyomdaszámlákról, a honoráriumokról, netalántán a szerkesztői fizetésekről álmodni sem tudunk. Illetve álmodni mindenről lehet, de azt hiszem, jobban tesszük, ha most egy hosszú Csipkerózsikaálomra készülünk. Négy év múlva talán felébredünk belőle.

Gyakorló szülőként szembesültem azzal, hogy milyen elképesztő módon telítődött a könyvpiac a “teszkógazdaságos” (copy right Paulovkin Boglárka) gyerekkönyvekkel. Nagy hasznát vettem a húsz év óta gyűjtött saját mesekönyvtáramnak, amelynek gerincét a gyerekkorom mesekönyvei adják. Legtöbbször ezekhez fordultunk, ha jó könyvet akartunk látni. Mostanában szerencsére egyre több igényes gyerekkönyv kerül a boltokba, és nem csak a raktárakban porosodnak, hanem tényleg láthatók. Bár nehéz észrevenni a gagyi ragyogása mögött az igazi értékeket. Az egyik célom ezzel a munkával éppen az, hogy az egyébként tudatos szülőket, pedagógusokat is megismertessem ezekkel a kiadványokkal. Elég nagy a tudatlanság ezen a téren.

Az a helyzet, hogy bot(h)csinálta szerkesztő vagyok. Pár éve fedeztem fel a Csodaceruzát, azóta szenvedélyesen vadásztam az újabb és régebbi lapszámokra. Hihetetlenül nagy űrt tölt be ezen a piacon. Úgy kerültem Sándor Csilla mellé segítőnek, hogy egyszerűen közöltem vele, mennyire szívesen segítenék neki. Engem is meglepett, amikor néhány beszélgetés után azt mondta: legyek a lap szerkesztője. Sándor Csilla nyolc éve egyedül vívja ezt a heroikus küzdelmet. Mindezidáig sikerült életben tartania lapot, de hogy meddig lesz ez így, nem tudom.

PRAE.HU: Nemcsak a mély álom, de a 2009-es esztendő is véget ért. Mik az idei terveitek?

Mint mondtam, az életben maradás a fő tét. Az idei támogatást már megkaptuk, de a tavalyi évre megítélt pénz még mindig nem ért ide, noha minden feltételt teljesítettünk. Különben pedig nyitni akarunk a szülők és a gyerekek felé is. Eléggé a szakemberekre fókuszált a lap az utóbbi időben. Az egyensúlyt megtartva, minden érdeklődőnek szeretnénk valami érdekeset nyújtani ebben a témában.

PRAE.HU: Idén is megrendezésre kerül a Gyermekirodalmi Fesztivál és Vásár?

Igen, méghozzá a Fesztivál történetében először a Művésztek Palotája fogadta be a rendezvényt. Hihetetlenül nagy megtiszteltetés, és óriási lehetőség egy ilyen rangos intézményben fesztivált csinálni. Olyan pozitív fogadtatásban részesült a Gyerekirodalmi Fesztivál a MüPában, ami ritkán tapasztalható ezen a téren. Elkötelezett, profi munkatársak segítik a munkánkat, ez nagy biztonságot ad.

Április harmincadika és május másodika között várjuk a remélhetőleg nagyszámú érdeklődő közönséget. Olyan programot igyekeztünk összeállítani, amely aktivizálja a gyerekeket, és az egész családot. Érdekessé, vonzóvá szeretnénk tenni számukra az olvasást. A rendezvény mottója: ”Együtt lenni jó!” Elég sok olyan eseményt raktunk köré, ami a szegénység, és a társadalmi kirekesztés témájában remélhetőleg pozitív irányban mozgatja meg az embereket.

PRAE.HU: A Csodaceruza mellett a Kis Kaméleon című havonta megjelenő, ingyenes gyerekprogram-ajánló magazint is ketten szerkesztitek Sándor Csillával. Mit nyújt a Kis Kaméleon az olvasóknak? És hogyhogy McDonald’s éttermekben lehet találkozni az újsággal?

Elvileg ettől a programmagazintól vártuk, hogy eltartja majd a Csodaceruzát… Nehéz helyzetben van a hirdetési piac, sorra szűnnek meg a profi hirdetési csapattal működő kiadványok is. Helye lenne a piacon, mert nincs hasonló kiadvány, de nulla forint tőkéből elég kevés esélyt látok a biztos jövőre.

A Kis Kaméleon válogatott kulturális programokat kínál a családok számára, és a színvonalas könyvújdonságokat is bemutatja játékos formában. Sajnos, épp azok a kiadók nincsenek támogatói szerepben, akik kiadványaikkal színesíthetik a lapot. Akinek a kezébe került eddig a Kiskaméleon, kizárólag pozitívan nyilatkozott róla, de nem tudom, meddig tudjuk életben tartani. Most a fesztiválra biztosan kiadjuk, de néhány hónap ebből is kimaradt.

A McDonald’s azért került bele ebbe a történetbe, mert ketten-hárman nem tudunk terjeszteni ennyi lapot. Visszük ugyan kulturális intzéményekbe, pl. a Millenárisra, meg óvodákba, iskolába, (rengeteg helyről jelezték, hogy nagy igény lenne rá), de a kulturális intézmények is olyan mértékben alul vannak finanszírozva, hogy nem tudnak segíteni a terjesztésben, és fizetni sem tudnak a megjelenésért. A McDonald’s éttermek voltak hajlandók arra, hogy a terjesztést magukra vállalják, de az ő szerepük ebben ki is merül. Barter-hirdetést teszünk cserébe a lapba, tehát egyetlen fillért sem fizet érte senki, kivéve minket, amikor a nyomdaszámlát kell kiegyenlíteni.

PRAE.HU: Bár a PRAE.HU gyerekrovatában a maga idején hírt adtunk az Aranyvackor-pályázat 2009-es eredményeiről, nem árt felfrissíteni az emlékezetünket: Rippl Renáta illusztrátorral együtt az Éva Magazin, illetve a Budapest Főváros Főpolgármesteri Hivatal különdíjában részesültél A meselátó című mesédért. Lehetséges, hogy nemcsak mesekrónikás hírvivőként, de igazi mesemondóként is találkozhatunk veled a közeljövőben?

Évek óta az “anyakaság” a legfőbb tevékenységem, ami a mesemondásban manifesztálódik igazán. Mind a három gyerekemtől rengeteget tanultam a mesék lényegéről. Nálunk teljesen természetes állapot, hogy orrszívás közben – túlkiabálva a porszívót –, mesét mondok egy hősről, aki pl. beszorult az aktuális orrlyukba. Ha nem az orrszíváson van a figyelem, hanem a mesén, akkor könnyebben túljutunk ezen a kellemetlen procedúrán. Az eddigi életemben nem volt még olyan esemény, amikor ne tudtam volna “kimesélni” a gyerekeimből a szomorúságot vagy a hisztit. Minden helyzet rajtam múlik, azon, hogy én hogyan alakítom ki, és ez óriási felelősség. Amikor a legnagyobb lányom még csak kétéves volt, véletlenül bekulcsolta magát belülről a vécébe. Mielőtt még eszébe jutott volna a kétségbeesés, mesélni kezdtem neki egy kis kulcsról, aki már nem is tudom, mit csinált éppen, de az a lényeg, hogy nagyon vágyott valamire, csak előtte el kellett fordulnia a fürdőszoba felé. Két percig tartott a mese, és a kis kulcs boldogan rohant felém! Úgyhogy én elég sokat tudok a mesék hasznáról…

Az Aranyvackor kapóra jött, mert évek óta mesélem a gyerekeknek a “LiLipótvárosi meséket”. (Az Újlipótvárosban lakunk) Ezeket út közben szoktam improvizálni. Ha meglátunk egy szobrot letört orral, vagy akár egy elveszett kesztyűt, akkor ebből indul ki a mese, amelynek mindig a gyerekeim a főszereplői: Bíborka, Bársonyka, és Babocska, azaz a Berta, Elza és Ármin. Ezek a mesék nagyon szervesen illeszkedtek a Város tematikába, amiről a kiírás szólt. Azért mertem beküldeni, mert úgy éreztem volna keresnivalóm a kortárs meseíróközegben. Kifejezetten erre a pályázatra írtam meg aztán végül a “Meselátót”, de nagyon elégedetlen vagyok vele dacára annak, hogy két díjat is kapott. Rippl Renáta fantasztikusan jó illusztrációkat készített a meséhez, emiatt kellene tovább gondolnom ezt a történetet, és egyáltalán, a meseírást. Amióta szerkesztek, fesztivált szervezek, és pénzt kunyerálok a Csodaceruzának, azóta csak ábrándozom arról, hogy egyszer majd a saját meséimre is lesz időm. Egyelőre úgy érzem, most fontosabb az, hogy a „meseügy” nagyobb nyilvánosságot kapjon. Minden energiámat ez köti le. Már úgysem leszek fiatal elsőmesekötetes szerző. Ha eddig ilyen jól elvoltak a gépemben a meséim és a verseim, ezután is jól elférnek. A kondíciómat tartom különben, sokat mesélek a gyerekeimnek. Még soha nem volt olyan, hogy mese nélkül kellett volna lefeküdniük.