Magyari Andrea a Debreceni Egyetem magyar-angol szakán szerzett diplomát, az ELTE Modern Angol és Amerikai Irodalom programjában doktorált. Versei, novellái, műfordításai többek között a Kalligram, a Parnasszus, az Élet és Irodalom, az Alföld, a Mozgó Világ, az Irodalmi Jelen lapjain jelentek meg. 2008-ban első díjat nyert a Fészek Klub meghívásos költői versenyén. Első verseskötete a közeljövőben jelenik meg a Parnasszus kiadónál.

PRAE.HU: Készülőben van az első versesköteted, sőt, talán már el is készült, a legelismertebb irodalmi, művészeti lapokban publikálsz. Mégis az az érzése az embernek, hogy kicsit el vagy bújva. Rejtőzködő alkat vagy?

Dolgozni egyedül szeretek. Nem vagyok túl jó csapatjátékosnak, mindig bajom volt például a labdajátékokkal, egyet sem tudtam megtanulni normálisan. De, hogy rejtőzködő alkat lennék, azt nem gondolom. Nagyon szeretek például beszélgetni, barátkozni, ha erre gondoltál, szerintem nem vagyok visszahúzódó. Másrészt, körülbelül két éve kezdtem publikálni, azért az nem túl hosszú idő.

PRAE.HU: Mióta írsz?

Tizenhét éves koromban született meg az első versem, legalábbis ez maradt meg bennem. De az, hogy ilyesmit fogok csinálni, már korábban világos volt, úgy tizenkét éves koromtól.

PRAE.HU: Mégis, huszonévesként abbahagytad az írást, aztán újrakezdted. Miért hagytad abba és miért kezdted újra?

Nem akartam, hogy így legyen, így alakult. Volt néhány publikációm, aztán abbamaradt, nem nagyon mozdultam, mással voltam elfoglalva, épp kezdődött a felnőtt életem, képlékeny volt minden. Egy ideig nem is voltam itthon, három évig Berlinben éltem. Azért írtam ebben az időszakban is. Igaz, csak magamnak, és nagyrészt naplót. A naplóírás már akkor nagyon fontos volt számomra, ráadásul ezt a műfajt nagyon ki lehet tágítani, sok minden belefér.


PRAE.HU: Tavaly megjelent rólad egy hosszabb interjú. A lead első mondata ez: „Mintha mára a „későn” kezdők megszaporodtak volna.” Van valami, amit későn kezdtél? És miben vagy kezdő?

Ez a mondat a publikálásra vonatkozott. Igaz, korábban is volt néhány publikációm, de valójában nem régen kezdtem el megjelentetni az írásaimat. És persze az első kötetem megjelenésekor sem leszek már huszonéves, sőt, majdnem leéltem a fél életemet, ha a magyar nők várható életkorát tekintjük. Ami verseskötetnél azért nem olyan gyakori. Prózánál talán inkább.

PRAE.HU: A Fészek Klub verspályázatán első helyezett lettél. Mesélsz valamit a díjról?

Meghívásos verseny volt, Kukorelly Endre hívott meg. Akkortájt jártam az ő írói szemináriumára. A foglalkozásokat viszont olykor Marno János tartotta, és, bár ide általában prózát vittem, egyszer mégis egy régi versemet mutattam meg Marnonak. Tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy újra elkezdtem verset írni. Egy ideje már éreztem, hogy vissza kellene térnem a lírához is, ezek a szemináriumok pedig felgyorsították a folyamatot. Aztán Kukorelly szólt, hogy lesz egy verseny, ahová kötettel még nem rendelkező költők kaptak meghívást. A zsűri tagjai, Kukorellyn kívül Tóth Krisztina, Szilágyi Ákos és Margócsy István voltak. Első helyezett lettem. Ettől felbátorodtam, küldözgetni kezdtem a verseimet mindenhová, majdnem mindenhol el is fogadták. A díj fontos visszajelzés volt. Addig szinte tényleg csak magamnak írtam.

PRAE.HU: Mióta dolgozol tudatosan a versesköteten? Úgy értem, mióta írod úgy a szövegeket, hogy tudod: ez a könyvedbe készül?

Tulajdonképpen azóta, amióta megnyertem a versenyt, és ezzel egy kötet lehetőségét, 2008-ban. Akkor még nagyon kevés versemre mondtam, hogy kész, de úgy éreztem, itt van alattam a védőháló, ebből már biztos lesz valami. Aztán kicsit nehezen alakult, alakul ez az ügy, lassan megy előre, de én sem sürgettem. Csak azért nem tudok, nem akarok verset írni, hogy kiteljen egy kötet. Lassan készült el az anyag, de úgy érzem, kompakt lesz.

PRAE.HU: Van már címe?

Most éppen Sztori a címe. Aztán majd meglátjuk.

PRAE.HU: Írásaidban mennyire veszed alapul a saját élményeidet?

Fura lenne, ha nem venném! Vagy ha például egy majomét venném, ahogy szoktam mondani. Bár lehet, hogy az érdekesebb lenne, meg persze, kinek, mi tetszik. Szóval nekem az az elsődleges, hogy a saját élményeimből induljak ki, de amit leírok, az nem mind velem történt. Ha valami foglalkoztatja az embert, akkor arra a dologra fogékonyabbá válik. Ehhez még nem kell írónak lenni, ám az írásban ezt ki lehet használni. Ha például veszek egy szekrénysort, ami végül nem fér be a szobába, mert azt meg rosszul mértem le, akkor fogékony leszek azokra a történetekre, melyek arról szólnak, hogy valaki vesz egy szekrénysort, ami nem fér be a szobába. Most persze viccelek, de mégse. Olyan ez, mint amikor gyereket vár az ember, és akkor mindenki hirtelen terhes lesz körülötte, holott csak annyi történt, hogy eddig nem vette észre az állapotos nőket.

PRAE.HU: Idegesít, ha azonosítanak a történeteid valamelyik szereplőjével?

Túltettem már magam ezen, bár az azért zavar, ha vigasztalni kezdenek, mert olvasták egy versemet vagy novellámat (volt ilyen is). Sokszor kérek történeteket barátaimtól, úgy értem, megkérdezem, megírhatom-e majd. Egyik barátnőm például remek hrabali történeteket szokott szállítani. Én is falun nőttem fel, de amiket ő mesél, az fantasztikus. Valószínűleg nem arról van szó, hogy az ő faluja, ahol felnőtt, ennyivel érdekesebb, hanem neki erre nagyon jó füle van. Persze van olyan is, amikor az én fejemben zajlik a történet. Ez mind így együtt. Volt, amikor zavart, igen, hogy én itt robotolok, hogy valami hiteles szöveget összeállítsak, „ezek” meg azt hiszik, csak úgy leírom, mi történt velem. Dehát amikor a burkoló a lakásunkban felrakta a csempét, hát én is azt mondtam, jaj, Pötyi, azt ne úgy rakjuk már, hanem a másik irányba! És azt hittem, ugyan, mi az neki, mert nem értettem, hogy abban szakértelem van, hogy most le tudja szedni, és a többi nem pereg utána, meg ilyesmi. Így megy ez. De, azt hiszem, ezen mindenki átesik, nem olyan fontos.

PRAE.HU: Prózát is, verseket is írsz. Melyik áll közelebb hozzád?

Sokáig a verseken dolgoztam, de nagyon vágyom prózára megint. Aztán biztos lesz, amikor újra a líra hiányzik. A versírás bizonyos szempontból jobban megvisel és elhasznál, ezért is lesz jó most prózán dolgozni. Már nagyon készülök rá.

PRAE.HU: Szövegeidben, legyen szó líráról vagy prózáról, visszatérő motívum az elhagyottság, elhagyatottság kérdése. És a probléma női aspektusai. Ez ennyire fontos neked?

A kötetem egy idő után magától épült e köré a téma köré. Engem harmincéves korom után értek az első nagy veszteségek, addig egész jól megúsztam. Jött néhány év, amikor fontos embereket veszítettem el, különböző módon. Nyilván ez nagyon foglalkoztatott, és ahogy korábban mondtam, érzékennyé tett más veszteségtörténetekre is. A kötetemben konkrétan is utalok többek között Ted Hughes és Oravecz Imre köteteire, és szintén ezidőtájt írtam a doktorimat is Sylvia Plathról. Ez is otthagyta a nyomát a verseimen. Így állt össze a könyv, ami nem az én történetem, vagy nem csak az én történetem már, hanem sokféle hangból, sokféle módon rakható össze. Legalábbis remélem.

PRAE.HU: És még mi fontos? Milyen kérdések foglalkoztatnak?

Szerintem nagyon érdekes ez a kor, amiben élünk. Foglalkoztat például, ahogy változnak női és férfiszerepek, mi már másféle életet élhetünk, mint az anyánk meg az apánk korosztálya. Vagy a nagyanyámé, akinek nem volt lehetősége tanulni. Ezt sokszor elmondta gyerekkoromban, persze az ember akkor még nem érti ezt. Most sokat faggatom mindenféléről, máshogy értem már, mint régen. Érdekel az is, hogy a férfiak hogyan érzik magukat ebben a világban. Erről olyan keveset lehet hallani, lassan azt kell mondanom, ők vannak már elnyomva, nem a nők. Vagy legalábbis ugyanannyi nő, mint férfi. De van azért más is, a férfiakon meg a nőkön kívül. Például tanultam fotózni, nagyon jó volt felfedezni a fotóművészetet. Szeretek főzni is, a barátaimmal lenni, szeretek angolt tanítani is és forditani. Azt nagyon.

PRAE.HU: Miért szeretsz fordítani?

Olyankor azt csinálom, amit az írásban is a legjobban kedvelek, szöveget állítok össze. Van egy alap, amihez nekem „semmi közöm” – „csak” a kiválasztása. Ez egyfajta felelősségledobás, nem nekem kell agyalnom például, hogyan menjen tovább, vagy mi fér bele, mi nem. Másrészt inspiráló, ha egy-egy jó szöveget fordít az ember. Nekem nagyon jót tesz, ha rákényszerítenek erre a lassú, feltáró jellegű olvasásra.

A dió
ahogy az életemet így kiterítve látom én is
azt mondom ami volt most már ne jöjjön újra
vágott film ne legyen átrajzolt térkép a táj
már bennem egy furcsa kertben csillaghúrra

bukkanok a halványzöld levél alatt tavalyi
dióra tapos a kopott puma cipő egy régi
karácsonyra kaptam tőle vagy együtt vettük
fel azt a diót vagy én veszem föl és nézi

a kezemben hogy áttelelt rajta tavalyról
a burok összeaszott csecsemőmúmia arca
bámul kettőnkre néma nem kérdez miért nem
én akartam ő ki ő akarta