A glyndebourne-i előadásban Henry Purcell muzsikáját valóban kísérőzenének használják, eljátsszák hozzá Shakespeare Szentivánéji álmát, amihez a zenét eredetileg írta a szerző. Ennek megfelelően, akárcsak a drámában és a zenében, Jonathan Kent rendezésében is sok a poén, és milyen zseniálisak! Csak ott a körítés mellé, ami a vidámságot átfordítja. Nem mellesleg úgy tűnik, épp a shakespeare-i Álmot értelmezi a zenével, kísértőzene ez. A tündérkirálynő jelen esetben félelmetes tündérei megkísértik a szerelmeseket.

Ha például egy ária az 1985-ös szintén William Christie dirigálta hágai előadásban még vidám oldalra billenti a szerelem okozta örömök és szenvedések mérlegét, azt itt táncos illusztrálja, és fordítja keserűbe, olykor félelmetesbe. Vagy épp az énekes csúfítja el, netán a zenekar, a Felvilágosodás Koráé, teszi hátborzongatóvá.

Itt határozottan szomorú az If love’s a sweet passion sláger, amit a húsz évvel korábbi produkcióban még vidáman, kedvesen mosolyogva énekeltek el. És félelmetes a One charming night ária a remegve, kifejezetten elcsúfítva kitartott hangokkal. Mert egy kellemes éjszaka több örömöt ad, mint több száz nap ugyebár, na de ha az emberrel félelmetes, fekete lények viccelődnek, megkérdőjeleződik az a vidámság. És bájos a színpadot ellepő óriási nyulak tömege, párokban közösülnek a nyuszik, majd megszabadulva a jelmeztől mezei énekesként eléneklik, hogy ezerféleképpen lehet múlatni a napot. És az imént meg is mutatták nekünk, mely ezerféleképpenre gondoltak.

Állítólag azért A tündérkirálynő a címe, mert száz évvel a Szentivánéji álom után érdekesebbnek találták a tündérek világát, arra helyezték hát a hangsúlyt. Az új hangsúly megvolt már a ’85-ösben is, ott kihagyták a shakespeare-i kezdőjelenetet, és rögtön bele a közepébe. Így a tündérek csilli-villi világával nyit az előadás, nem az athéni szerelmesekkel.

2009-ben a hangsúly marad, a perspektíva azonban új. Hermia rögtön beesik a színpadra, talán apja löki be, a darab elvileg víg végén koszorúja történetesen leesik a fejéről… Nem jó ómen ez. A tündérkirály félelmetes, sebhelyes arcú, egyébként nagyon szépen beszél, hidegvérrel artikulál, és csodásan melodrámázik, tehát a zenekari játékra kiválóan rámondja a prózai szövegét. Ezáltal darab és zene gyönyörűen összekapcsolódik, ami az egész előadásnak erénye. A tündérkirálynő elcigizett hangú nő, olykor agresszív, olykor hisztis. Az egész tündérvilág fekete, nagy, fekete szárnyú tündérek alkotják azt.

Horror az egész. Melankóliától sem mentes horror. A hat kézműves itt szomorkás takarító a herceg palotájában, nem kell hát messzire menniük, hogy előadják Pyramus és Thisbe „szörnyű víg tragédiáját”. És a poénnak szánt meghatározás igaz. Szörnyű tragédia van, csak mi nevetünk. Belépőjükkor zenére takarítanak, lábukat a talajon csúsztatva kvázi táncolnak egy melankólikusat, mégis tánctételről lévén szó.

Az a legszebb, hogy a négy alvó szerelmes felébred, s dermedten ül. Alig tudnak egymásra nézni. Jesszusom, biztos, hogy ezt álmodtuk? Ugye ezt csak álmodtuk? Nagyon finom, hogy ébredésüket szétválasztják megszólalásuktól, hosszú zenei betétek sora után jutnak csak szóhoz, és konstatálják, hogy mennyire boldogok. Kell ehhez egy kis idő ilyen felkavaró éjszaka után, és erre ki is használják Purcell kifogyhatatlan betétszámait. Rémes-tündéres éj volt ez, és bárhol megjelenhetnek ezek az akár agresszív rémtündérek, legyen az erdő vagy palota, és bármit meg is tehetnek.

Ha pedig nem lenne elég, amit a szerelmesek az éjjel láttak, s átéltek, a tündérkirály kedvesen végignézeti velük, mint korábban a Szamár-Zubolyba szerelmes tündérkirálynővel is, a szerelmi történetek különböző, ezúttal nem túl kecsegtető változatait néhány ária formájában. És hogy biztosan megértsék, mi előtt állnak a boldog párok, az Ádám és Éva történetét imitáló ária alatt (van ám alma is, Éva idegennel flörtöl, itt minden megtörténhet), Hermia és Lysander alteregókat láthatunk, láthatnak. Horroréj tündéreitől kapják az útravalót.

Henry Purcell: A tündérkirálynő

Énekesek:
Carolyn Sampson
Lucy Crowe
Claire Debono
Anna Devin
Ed Lyon
Robert Burt
Andrew Foster-Williams
Desmond Barritt

Díszlet, jelmez: Paul Brown
Koreográfia: Kim Brandstrup

Karmester: William Christie
Rendező: Jonathan Kent

Felvilágosodás Korának Zenekara
Glyndebourne Énekkara

Mezzo Televízió, 2010. január 12.