PRAE.HU: Mikor kezdődött az a folyamat, ami odáig vezetett, hogy 2008-ban lezárult a Krétakörnek egy meghatározó korszaka?

Számunkra már 2005 táján egyértelmű volt, hogy egyfajta zenitre érkeztünk, ahonnan csak lefelé vagy másfelé lehet indulni. Azt akkoriban még nem tudtuk, hogy mikor és hogyan fog lezárulni ez a korszak, de látszódtak a korlátok, pozitív megközelítésben: éreztük, hogy ez az aranykor. Már akkoriban azon gondolkodtunk Árpáddal, hogyan lehetne az általa nagyon ambicionált megújításokat véghezvinni, és emellett tartani azt a fajta sikeres működést, amit az egész csapat nagyon élvezett. 

PRAE.HU: Tehát amikor 2007-ben a krétakörös előadásokon megjelent az Egy szabadulóművész feljegyzései, akkor még az volt a terv, hogy a kettő majd egymás mellett megy? 

Igen. Egyfajta intellektuális segélykiáltás, gondolkodásra invitálás volt az, hogy minden székre letettük az Árpád gondolataiból, tapasztalataiból szerkesztett füzetet. Árpádban nagyon erősen élt a vágy, hogy induljon el egy más típusú párbeszéd az egész színházi munka értelméről, módszertanáról – akár a társulaton belül, akár a nézőinkkel. 

PRAE.HU: És elindult? 

Nem, és ez döntően hozzájárult ahhoz, hogy végül így alakultak a folyamatok. Gyakorlatilag hiába osztogattuk ezeket a füzeteket, pedig aki beleolvasott, egyértelműen érezhette, hogy komoly kérdésfeltevések, kételyek fogalmazódnak meg a saját magunk által megvalósított színházi működéssel kapcsolatban is. Mégsem alakult ki intenzív párbeszéd, úgy tűnt, mindenkinek megfelel a status quo; kollégák, nézők, szakemberek egyaránt azt gondolták, hogy automatikus lesz a régi rendszer meghosszabbítása. Időről-időre jeleztük, hogy ez egy téves elképzelés, belül mégis nehezen feldolgozhatónak, kívül nehezen értelmezhetőnek bizonyult az új korszakot nyitó döntés. Nem telt el még elég idő, hogy meg tudjam állapítani, hol követtünk el esetleg hibákat. 

Mindig gondolkozom azon, hogy mit lehetett volna még ügyesebben csinálni. Például 2007 elején, amikor a hamlet.ws-t először mutatta meg a három színész (Nagy Zsolt, Gyabronka József, Rába Roland) és Árpád a társulatnak. Még csak három év telt el azóta, mostanra szinte közhelynek számít az a fajta viszony a nézőkkel, amit ott kialakítottak. De akkor még egészen durva határátlépésként érzékelték a látottakat, és teljes lemerevedés volt rá a válasz. Még ha a szándékait meg is értették a kollégák, mégsem volt rá kielégítő reakciójuk. Nem indultak be újabb párbeszédek, amikből újabb, mindenki számára elfogadható irányt lehetett volna kialakítani. Megéreztük, hogy végül nekünk kell dönteni. 

Ez így van. Amikor elemeztük az előttünk álló lehetőségeket, az egyiknek a radikális visszametszés mutatkozott. Menjünk vissza a kezdetekhez, ahhoz a fajta Krétakör-koncepcióhoz, ami az első, 1995-ös krédóban megfogalmazódott, miszerint a Krétakör az a hely, amin belül a pillanatnyi igazságnak kell eldőlnie, és hogyha ez az igazság megszületik, és a pillanat elmúlik, akkor feltöröljük a krétával rajzolt kört, és odébb állunk. Számunkra nyilvánvaló volt, hogy ez a 2002-től 2008-ig tartó időszak csak egy fejezet. Kipróbáltuk, hogy sikerül-e állandó társulattal rendelkező repertoár-színházat létrehozni és működtetni. Miután kiderült, hogy igen, a kérdés már úgy vetődött föl, hogy ezt meddig szeretnénk fenntartani. Még éveken keresztül csinálhattuk volna, de számunkra ez nem kaland. Nekünk az az izgalmas, hogy mit lehet még kitalálni. Ezért is volt ilyen jó a társulat, mert döntően olyan emberekből állt, akikben ez a fajta nyughatatlanság és kíváncsiság munkált, és ez a színpadon és a színpadon kívül egyaránt megnyilvánult. 

A témákat azelőtt is mindig ő dobta be. Ő kezdeményezte 2001-2002-ben Büchner műveinek feldolgozását, mondván: egy ilyen fiatal, gyorsan égő zseni életművével a társulatnak is induló, felpörgő korszakában kell összetalálkoznia. Jókor jó javaslatokkal állt elő, illetve mindig aktuális volt, szinkronban saját magával és a korral. 2008-ban ugyanígy hozta a szabadulóművész-tematikát. Pontosabban már 2007-ben kezdődött az Egy szabadulóművész feljegyzéseivel, és 2008 májusában, amikor még működött a társulat, műhelymunkák sorozata után egy másik csapat francia partnerszínházunkban, Bobignyban gyűlt össze, hogy kipróbálja ezt a projektet. Azelőtt is jellemző volt a Krétakörre a személyes, direkt közlés, de ez még sokkal rafináltabb és áttételesebb javaslatnak bizonyult, a szerepjáték és a személyes jelenlét összemosásával. Aki olvassa a szövegeket, esetleg megnézi a felvételeket elgondolkodhat rajta, hogy mennyire terápiás szándékú vagy mennyire metaforikus színházcsinálással van dolgunk, amikor egy rendező mondandójának megjelenítéséhez részben kiiktatja, részben felszabadítja a médiumot, a színészt.

Ha története szerint egy embernek hason kúszva kell felnyalnia a padlót, akkor ezt elmesélheti úgy is, hogy hasra veti magát, és felnyalja a padlót. Bobignyban ez a jelenet meg is született. Persze egy hagyományosan ennyire társulatban és szerepekben fogalmazó rendezőnél, mint amilyen Árpád, ez lehet meglepő, tűnhet magamutogatónak. De én inkább szakmai felhívásként kezelném, hiszen ha sikerült azonosulnunk a Csehov Siráj előadásának bármelyik szereplőjével, akkor a szabadulóművész figurájával is sikerülhet. Ez a hős azt a kérdést veti fel, hogy miből eredhet a változás. És azt hiszem, ennél aktuálisabb kérdést nem nagyon lehet felvetni a 2000-es évek második felében. 

A tavalyi budapesti eseménysorozatunkkal a magyar közönség köreiben egyáltalán nem sikerült polgárt pukkasztanunk, minthogy A szabadulóművész apológiája erre alkalmatlan volt. A nagyszabású, térben és időben széthúzódó, nagyon sok jellel operáló akciósorozat túlságosan komplex volt ahhoz, hogy polgárpukkasztásként tudjon működni. A Bobignyban bemutatott előtanulmány ilyen szempontból szerencsésebb volt, ott volt olyan előadás, amit megállítottak a nézők, követelve, hogy a rendező személyesen adjon magyarázatot a látottakra. Árpád állt a felhívás elébe, és – jócskán a franciák nyílt és szókimondó közbeszéd-kultúrájának köszönhetően – elkezdődött egy vita, amelyben volt, aki kérdőre vonta, más magyarázta, védte őt. Ennél többet nem nagyon tudunk színházzal elérni. Ez számomra emlékezetesebb, mint sok olyan zajos siker, amire egyébként hagyományos színházcsinálóként büszkék lehetünk. 

Itthon nehéz nagy reakciókat kiváltani. Miután hazajöttünk, legközelebb a Gönczy Pál utcai helyünk megnyitására csináltunk egy happening sorozatot, ami szándékaiban nem volt gyengébb vagy hányavetibb. De utána nem jött oda hozzánk senki azzal, hogy „ez mi a szar?”, pedig ott voltunk, még az arcunkat is ismerték. Valószínűleg csak hazafelé, a hátunk mögött ment a morgolódás. Itthon még most, 2010-ben is azt kapjuk a nézőktől, hogy „jó, megnéztük, lehet, hogy még tetszett is, de hol van ez a Sirájhoz képest?” Ahogy Trigorin mondja a darabban: „szép és tehetséges, de hát nem egy Turgenyev”. Az a típusú Krétakör, amivel befutottunk erősen rávetül a mai napig mindarra, amit csinálunk. Az mindenkinek egyfajta viszonyítási pont, amin ezzel az új típusú kereséssel vagy személyesebb alkotói hangvétellel nem bírtunk áttörni. 

Árpád válasza erre az lenne, hogy kitalálta a „kettős nézés”-terminológiát. Egyrészt ezek olyan akciók, amiknél sokkal többen maradnak kint, mint ahányan bejutnak: 50-80 embernek szól, csupán néhány alkalommal. És annyira vagyunk mi is földhöz ragadtak, hogy tudjuk, ez csekély elérés. Bizonyára az érdeklődők ennél jóval többen vannak – nekik hozzáférést kell biztosítani. Másrészt tapasztaltuk, hogy sokkal hagyományosabb kísérleteinket is csak évek múltán kezdték értékén kezelni. Mikor beérik a téma, ismerőssé válik a forma, akkor lesznek talán többen, akik szívesen elővennék a felvételeket. Ezért arra törekedtünk, hogy a dokumentáció legyen annyira alapos és részletező, ami alapján akár egy elmélyült igényű elemzés is elkészülhet. Harmadrészt sugallni akartuk a kiadvány kivitelével, hogy itt professzionális és tudatos munka zajlik: színvonalas, koncepciózus, a lehetőségeinkhez és a magyar sztenderdhez képest önmagában is esztétikus és igényes mű született. 

A mi kultúránkban általában a retrospektív dolgokat szokták így megjelentetni. Mi viszont azt gondoljuk, hogy nem feltétlenül csak a szép emlékek nosztalgikus felidézése ér meg egy díszdobozt, hanem a tegnapi munkád, a mai törekvésed is méltó ilyen csomagolásra. Az pedig képtelenség, hogy az a rengeteg szöveg, amivel Árpád 2008 óta folyamatosan dolgozott, ne jelenjen meg. És mivel most nincs milyen színházi székre letennünk, ezért megy a polcra a boltokban. 

Ez az alkotás egységében tekinthető valamiféle színháznak, de úgy is csak metaforikus értelemben. Színházi élményed akkor alakulhat ki, ha képes vagy benne a tereken és időkön átívelő dramaturgiát észlelni. A A szabadulóművész koncepciója alapvetően elméleti jellegű, ezért nem is évül el. A felvétel nézői talán majd nem a közvetlen élményt keresik, hanem a dramaturgiai eljárások érvényesülését, amitől annak ellenére is színháznak lehet nevezni, hogy nem valósult meg a hármas egység kívánalma, vagy hogy áthelyezte a katarzist. 

Árpád azt mondaná, hogy ő nem tud mást csinálni, mint színházat. Most éppen ilyen színházat. Én meg azt gondolom, hogy ameddig van élő találkozás előadó és néző között, addig az színház. Régóta keressük az itthon bevett színház fogalom tágítási lehetőségeit. Miként mosható össze a néző és játszó pozíciója, létezhet-e egy olyanfajta konstrukció, amit jelenleg kreatív közösségi játéknak nevezünk, melyben a moderátor elindít egy folyamatot, amire aztán bárki hatással lehet? Lehetséges, hogy aki előadóként jelent meg, nézővé válik, aki pedig azért ment, hogy néző legyen, résztvevője lesz az eseményeknek? Ezek az irányzatok egyébként világszerte évtizedek óta léteznek elméletben épp úgy, mint konkrét megvalósulásban.

Ebben igazad van. De számít a létrehozás folyamata is. Ezért érdekes a dokumentumfilm, ami megmutatja, hogy hogyan jött létre a projekt. A szabadulóművész valódi értékei azok a kialakított kapcsolatok, amik ezekhez a civil közösségekhez kötődnek. Van társadalmi hatása azáltal, ahogyan a három rendezőnő , akik az általad említett három projektet kitalálták, és megvalósították, munkája csoportokat hozott létre, amelyek alakították a környezetüket. De izgalmas kérdés, hogy hol rejlenek azok a feltörhetetlen formák, amiktől a színház színház marad, s ezeket hogyan lehet, vagy egyáltalán érdemes-e, szabad-e kijátszani? Nem ütközünk-e ilyenkor tabukba? 

Az ilyen típusú művészet azt tűzi ki maga elé célul, hogy jobbá tegye környezetét. A megvalósítás színvonalán, a közegen és egyéb tényezőkön múlik, hogy hatóköre milyen tág tud lenni. Ilyen szempontból nagyon leleplező és tanulságos a könyv munkanapló része. Árpád koncepciója szerint mindenkinek meg lehet és kell találnia azt az értelmet az életben, amitől jobbkedvű, bizakodóbb lesz, ami a szabaduláshoz vezet. 

Tisztában voltunk vele, hogy mivel többször kell eljönni, az emberek mindinkább le fognak morzsolódni. Ugyanakkor a konstrukció nem csak szűkült, egy idő után megint kitágult. A legszűkebb keresztmetszet a Bázison játszott Laborhotel előadás volt, de utána a közösségi színházi események ismét több nézőt tudtak befogadni. Az elképzelésünk szerint a Finálén akár ezer ember is együtt vonulhatott volna. Sokat elárul a jelenlegi helyzetről, hogy végül százharmincan mentek végig a játékon, vagyis jöttek el hat héten belül négy eseményre, ami az ezerfős látogató létszámra vetítve nem is rossz arány. Ilyen szempontból elégedettek voltunk. Ahhoz képest nem jó ez a szám, hogy mennyi befektetett munka, idő és pénz rejlett a projektben. 

Mi ezt az egészet nagyon alaposan és őszintén kiértékeltük. Az önvizsgálat a honlapon teljes egészében, részletekben a könyvecskében is olvasható. A projekt része a nyilvános szembenézés az elkövetett hibákkal, a pozitívumok rögzítése. A továbblépéshez szükséges a tanulságok levonása, az elkerülendő csapdák beazonosítása. 

Persze. Ez egy tudatosan vállalt irányvonal, de a projekt-működést is tanulni kell. Jelenleg az  miatt  május 1-je körül Pécsett, az Európa Kulturális Fővárosában megvalósuló akciósorozaton dolgozunk, részben ismét új munkatársakkal. A háromnapos, egymásra épülő eseménysorozatot helyi iskolások, civilszervezetek és alkotók bevonásával hozzuk létre, egy helyben fogant, a helyi adottságokból kialakuló elképzelés alapján. Ilyet sem csináltunk még. 

Amikor kiderült, hogy Pécs lesz Európa Kulturális Fővárosa, úgy gondoltuk, hogy nem maradhatunk ki ebből. Több vezetőségnél több koncepcióval kopogtattam, végül az utolsó kanyarban kicsit az időzavar hatására is sikerült megállapodnunk. Kapóra jött számukra, hogy mi valóban azon hívószavak mentén akarunk dolgozni – a perifériák, a fiatalok, a civilek bevonása –, amelyek szinte teljesen kikoptak az eredeti pályázati koncepció kulturális identitásváltást célzó tematikájából. 

A chalons-i iskolában tavaly készült az előadás, de próbái nálunk kezdődtek, és idén turnéra is indul, melynek keretében Budapesten június 20-tól mutatjuk be a Nagycirkuszban. Alapvetően Árpád munkája ez, de teamjét a Krétakör delegálta, még ha nincsen is benne a hazai közönség számára ismerős név. Ez már egy nemzetközi alkotógárda, egy más típusú koprodukció – ilyen munkára idehaza egyszerűen nem nyílik lehetőség. Eredményét visszacsatoljuk a magyar közegbe és kísérőprogramokat is tervezünk a cirkuszbeli fellépés köré. 

Már a következő évad előkészítése folyik. A 2011-es Prágai Quadriennálén egy köztéri installációt, akciót valósítunk meg, amit azután szintén szeretnénk Magyarországra is elhozni. A másik tervünk a színházi oktatási és nevelési vonal továbbfejlesztéséhez kapcsolódik. Egy olyan komplex, a Krétakör Bázison megvalósítandó programot tervezünk létrehozni, ami diákcsoportok számára tenné élményszerűvé a gondolkodást. 

A fő kutatási irányokat jelzik. Az egyik a színházzal nevelés, a fiatalokkal, civilekkel való együttjátszás és ennek visszacsatolása az oktatásba, amit a drámajátékkal és közösségi színház eszközeivel csinálunk. Másrészt továbbtágítjuk a színházi műfaj határait: installációkon, akrobatikán, zenén keresztül törekszünk az eszközkészlet bővítésére. Új formákat szeretnénk létrehozni, amik új minőséget hozhatnak.