Recenzens éhesen battyog a Király utcában, a Sirály felé. A Kentuckyban hatméteres sor toporog, kilőve. Marad a hambi, a gyros vagy valami meglepetés. Rágót is kell venni, rohad az egyik fog, úgyhogy némileg kellemetlen mostanában a szájszag. Nem mindig, de ki tudja? Az ember nem érzi a saját leheletét. Kell egy tízes papírzsepi is, francos hideg lett, nulla celsius fok, pedig a hét elején már kezdett tavaszodni. Március 5.-e van, péntek. Folyik az orrom.
 

„Kéne egy rágó és egy tízes papírzsepi, de csak egy tízezresem van." - jelzem előre a non-stop kisközért eladójának. Hónap eleje van, most még tejel a bankszámla.  „Tízezres? - kérdez vissza az eladó. - Áááá… Ne haragudj, de most vitték el a kasszát fél órája és már váltottam egyet." „No problem." „Tényleg nincsen…" „Oké. Értem. Haligali." Ez van, irány horány, fél kilenc. Dolgoztam már eleget pénztárgép mögött a kereskedelemben, hogy tudjam, koraeste tényleg probléma a nagyobb címlet.  Nekiindulok váltani.
 

Egy sarokkal odébb, hohó, nyitva van a pizza-rétes-kürtőskalács bermuda-háromszög. Itt most tuti, hogy én is eltűnök kicsit. Pizzaszelet-akció a maradékból: 390 helyett 290. Egy kis állott pizza: hibátlan. Bemegyek. Zárás előtt vannak, hátha tudnak váltani, eszek egy pizzát meg egy rétest, király! (utca). „Jó napot. A pizza már elfogyott." - fogad pakolgatás közben a gondolatolvasó hölgy. - „Már csak rétes van." OK. Tizesből tud visszadni? Aha. Juhhuhú! Akkor egy káposztásat. (Édeset nem kívánok, majd eszek még valamit máshol.) Elviszi? Nem, itt megeszem, ha nem gond. Persze, nyugodtan. 150 ft. Megmelegítsem kicsit? Igen, köszönöm. Enni kezdek. Kicsit punnyadt már, de azért jól esik. „Hideg van?" „Ehhh…. Borzalmas. Nulla fok. Fúj a szél. Pedig milyen jó idő volt már a hét elején, nem?" „De. Eléggé lehűlt megint". „Le".
 

Egyedül vagyok a kisboltban, az eladóhölgy a háttérben pakolászik, fehér bútorok, fehér pult, fehér csempe, fehér függöny, fehér ruha a kisasszonyon, erősen világított, tiszta, helyes kis helyiség. És főleg: jó meleg van. Miközben az ablak előtti állópultra támaszkodva harapdálom a forró rétest, nézem a sötét, sárga fényű Király utcában oldalgó embereket, erre guruló trolikat, autókat. Lassan eszek, élvezem a helyzetet. És megkoronáztatik a pillanat: a háttérben, a rádióban elkezdődik a KFT Afrika c. száma. Stílusos, tökéletesen a hangulatba vág. „…de szóba se jöhet Skandinávia-a-aa, csak a jó meleg Afrika, ott fülledt az erotika, aha-ha." Aha. Ha. No mindegy, nekem most marad a hideg, szmogos-büdös, furcsa szexualitású Budapest. „Viszlát, jó hétvégét." „Magának is." Kilépek a boltból. Vrrrrmmm… Valami tuningmerci a pofámba füstöl. Női léptek kopognak. Egy pár a trolimegállóban smárol. Vissza a kisközértbe, most már van apróm. „Sikerült váltani?" „Aha." Zsepi, rágó. Go. 
 

A Sirályban a szokásos péntek esti bláz, cigifüst vágva, hajtogatva, lebegtetve. Ide a legjobb belépni, tényleg mindenki egyből rádbámul, persze ha az asztal mögül hesszelsz, észre se veszed tekinteted aprócska mozdulatát, de friss vendégként belépve hirtelen vagy 20 szempár szegeződik rád. „Hé-héjj! Szeeevaaasztooookkk!" - kiabálok vigyorogva és széles mozdulatokkal integetek a piros sapkámmal.

Piros sapkám nem lévén marad a csendes, láthatatlan szivárvány, puhán nézek vissza az észre sem vevő szemekbe, egyszerre válok láthatatlanná és vonulok végig Uralkodóként az asztalok között, hirtelen mindenféle önértékelési és indentitásbeli zavar átszalad az emberen: ki vagyok én? És kik vagytok ti? Tök mindegy, ahogy elnézem, itt mindenki csak dugni akar. Vagy beszívni. De főleg mindkettőt. Freud is valami ilyen helyről indulhatott. Hehe. Fő az őszinteség. 
 

„Szia Bala" - botlok az őshaveromba, akivel megbeszéltük, hogy megnézzük a koncertet; irány a pult, „egy korsó sört és egy piros kisfröccsöt légyszi". Csá Dani. Csá Peti. Csá Gyuri. Hello Zita. Mi van Juli? Recenzens kacsint, mosolyog, maszatol, szabadkozik, integet, prüntyög, udvariaskodik és stíröl. Pont mint a többiek. „Iszonyú a cigifüst, menjünk fel, hátha jobb lesz egy kicsit." - mondja a barát.  
 

Fent tényleg jobb. Egy kicsit. Hely sehol, az egyik oszlop mellett ácsorogva kapaszkodok a korsó fülébe, a füstöt itt is vágni lehet, vicces szójátékokkal szórakoztatjuk egymást Balázzsal. „Menjenek már a büdös szarba, francnak szívják ezt a sok gennyes cigarettát." Ilyesmik. „Úgy néz ki, itt nem nagyon fogunk leülni." „Nem hát. Innen programozzák a műholdakat." - biccent a barát a wifiző laptoposok felé. Egy asztalnál egyetlen ember, esetleg kettő, de persze szétpakolva jegyzetek, könyvek, laptop, töltő, mobil, sapka, sál, kötött kesztyű, fénykép anyáról. „Hoppá! Bocsika! Megbillent a korsó. Letörlöm, hagyjad. Most mit üvöltözöl? Jaj, tönkrement? Elázott? Szétmálott? Szikrázik? Olvad?" - kis fantáziálás, de marad az ácsorgás és a kényszeredett vigyor. A mellettünk lévő asztal üres, a székeken kabátok, az asztalon két félbehagyott ital. „Leüljünk vagy belepisáljunk?" Persze ez csak vicc. Annak is rossz. Egyértelmű, hogy a pisi. Szorongatjuk a kabátjainkat, nézelődünk. Ott egy egész jó csaj. Ááá, inkább csak egész. És az a másik? Hűűű, ülve egész jó volt.

Egy lány és egy fiú érkezik. „Le szeretnétek ülni? Akkor tessék." Összeszedik a kabátjaikat és viszik a két italt. „Szuper. Csak a megérzéseinkre támaszkodtunk, azért ácsorogtunk itt az asztal mellett." „Akkor bejött." „Be." Leülünk. Duma. Sör. Fröccs. Duma. (Sorrend esetleges, felcserélhető.) „Lemegyek még egy borért." - mondja haver. „Lassacskán lenézhetnénk"- mondja visszatérve „szerintem mindjárt kezdődik a koncert." Nagyszerű. Ott végre nem lesz füst. De. Hiába pincehelység, hiába színházterem, a dohányzás itt sem tilos, parázslik tovább a péntek esti bláz. Ezer forintért. Tényleg nem értjük, miért ez az egyik kedvenc helyünk, valami biztos van a levegőben a cigifüstön kívül is. Talán a jó emberállomány. Az érdekes télikabátok. Vagy a csigalépcső. 


 

Lent is van pult, veszek még egy sört. És elkezdődik a koncert is szerencsére, kínokat enyhítendő. Három humoros ember áll fel a színpadon, Grencsó , Volkov and Hillary Jefferey. Hűha: igazán nagy humort nyomnak, az avantgárd keveredik a Kis vakonddal, sit-com az érett művészettel (vagy a kettő ugyanaz?), Dali Kandinskyval, Monet Picasso-val.  Pontosabban keveredni kezd. Istenem! Hálás vagyok, hogy olyan az életem, mint a jazz. Szinte érzem a zene illatát. Közben megérkezik a negyedik humoros ember is, Pándi Balázs a doboknál, kontrára rekontra, aztán re-raise all in, vagyis: a téten felül is visszaemelek és mindent beteszek.  
 

Kár, hogy ilyen keveset kapunk belőlük. 25-30 perc, és mikor már éppen belemelegedünk, kezdődik is az első szünet. Sajnos ez az állapot az egész koncert alatt jellemző marad. Kicsit ez játszik, kicsit az, zsenik lazáznak a színpadon, nem tudom, hogy kevés volt-e a gázsi vagy túlságosan beszívtak, esetleg mindkettő. Volkov néha extatikus és persze mindenki hozza a kötelezőt, ami így is több mint elég, ha másokhoz viszonyítunk (ki is a király a vakok között?). Máskor talán könnyű orgazmus, de hát a szerelemtől többet vár az ember, erotikát, vadságot, lágyságot, szexet érzéssel, átéléssel, és főleg, mert ez a lényeg, hogy csak egymáséi legyünk.  
 

Sajnos hiányzik a végső, húsba vágó intimitás, a zenészek nem mernek vagy nem akarnak teljesen megnyílni, „jó fejek vagyunk", értem én, csak közben sóhajtozik a szerelmes szív: te hűtlen kurva, már megint csak a feslettséged takargatod a hanyag, ámbár kivételes tehetségeddel. Egyedül Pándi és Volkov emelkedik felül az aznapi kocsmán néhány perc erejéig, ez a Pándi tényleg betegesen tehetséges, Vladimir Volkovról meg mit mondjak?  Szerintem titokban feleségül vette a nagybőgőjét és lettek ketten egy testté.  


 

A szünet vége felé Dóra Attila kiabál át az üldögélő recenzens feje fölött: „Ferike! Ferikeee! Hejj! Ferike! Gyere zenélni. Hallod? Feriii! Fújunk egyet. Gyere! Ferike! Hahó! Szóljatok már légyszi annak a srácnak ott a pultnál." Valaki megböködi Ferike vállát, és szemből is szólnak neki, de Ferike mereven áll, láthatóan szándékosan nem fordul hátra. Zenész úr el, Pándi kérdez, Pándi jön, Pándi szintén kiabál közvetlenül az üldögélő recenzens feje felett: „Ferike! Feriii! Figyelj már ide!"  Ferike végre megfordul, lehet, hogy nem is szándékosan olyan merev, egyszerűen csak merev részeg. Mindenestre nehezen artikulálva kérdezi, hogy mi van, Pándi szól, hogy ő jön, fújni kéne kicsit, induljon a színpadra.

Ferike nyugtatja: „Jól van. Jól van. Menni fogok. Zenélünk. Oké.", de azért csak a helyén marad, egyelőre hangszer helyett korsóval a kezében. Dóra Attila játszani kezd, két perc múlva bekapcsolódik Ferike, azaz Kovács „Royal" Ferenc is, tényleg fújnak egyet, kettőt, hármat, néha mi is nehezen lélegzünk, hol az ámulattól, hol a mulandótól, szerintem Ferikének nem tesz olyan jót, ha merev részegen játszik, bár ebben csak reménykedem, igazából most hallottam először játszani. Ért a hangszerhez, persze, variancia, satöbbi, innen is csókoltatom a fiatalembert, kafa volt a jamaikás, adidas melegítőfelsője is.  
 

Újabb szünet után Dóra, Grencsó, Jefferey és Volkov kezd játszani, négy földrész vagy négy évszak, mindenesetre külön intézmény mindegyikük, egymagukban kitöltenének egy egész estét, itt a meg a Sirály aprócska színpadán „flesseltetik" a közönséget, akiről mit mondjak, megvan a véleményem: recenzens a négy férfi játéka közben azon morfondírozott, hogy az egyik csendesebb résznél hátraüvölt a pult előtt hablatyolóknak, hogy „Fogjátok már be azt a nagy, lepcses pofátokat! Mi ez? Koncert? Vagy traccsparti? Menjél fel beszélgetni meg röhögcsélni, agyatlan barátom, itt van fölöttünk három emelet, ha annyira muszáj mozgatni az állkapocs-csontozatodat!" A zenészekre tekintettel persze recenzens csöndben maradt, nem tudom, hogy eljutott-e a színpadig a lárma zaja, az is lehet, emiatt nem vették olyan komolyan ezt az egész koncertet a művész urak. Hát köszi. Most legyek ilyen pitiáner: nem ezért fizettem be azt a kis ezer forintocskámat?!  
 

 

Aztán bekapcsolódik Ferike és Pándi Balázs is, zene, zene, zene, de hátam mögött a zsivaj versenyt fut a szólamokkal, persze megközelíthetjük onnan is ezt a dolgot, hogy milyen jó, tényleg olyasmi volt a hangulat, mint a hatvanas években egy párizsi jazz-kocsmában, ahol a legnagyobb nevek is megfordultak, a közönség meg közben piált, táncolt, szerelmeskedett a cigarettafüst ködjébe burkolózva, szóval élt, pulzált, lüktetett. Igen.

A különbség csupán annyi, hogy Budapesten nem adatnak meg túl sűrűn az ilyen pillanatok, mikor a kvalitás, az egyéniség, az eredetiség, a gondolat, azaz a művészet ilyen különleges fúziója egyszerre tűnik fel néhány négyzetméteren. Itt volt a ritka alkalom egy egészen kivételes ünnepre, valami igazán elementáris áttörést, lavinát elindítani. Elszalasztott pillanat, besült orgazmus, frusztrált vagyok, mint egy nő, akit felhergeltek, aztán idő előtt ott hagytak az ágy közepén, meztelenül, hasán egy spermafolttal. Pedig recenzens fejében az alábbi gondolatok születtek meg a koncertet hallgatva: micsoda emelkedett élmény megtapasztalni, hogy a zene Művészet, és csakis Művészet, a szó legszorosabb és legnemesebb értelmében, szabad, korlátlan, szabályaiban is szabálytalan és szabálytalanságaiban is szabályos, születés és elmúlás, érzelem, gondolat, akarat, történet, sztori, igazi forradalom, lakatlan sziget, élethalálharc.  
 

Mindebből maradt egy akciós életszeletke, mint mikor beléptem a pizza-rétes-körtőskalács bermuda-háromszögbe: igen, találkoztunk, jó volt kicsit eltűnni itt, de a pizza már elfogyott, csak egy kis mikróban melegített, punnyadt rétes maradt. Finom, jól esik, viszonylag jól is laktam vele, de a káposztától egész este böfögtem. És sajnos nem volt olyan koronaékkő-pillanat, mint abban a boltban a KFT-s Afrika. „Egy négercsókért mindenem odaadom. Utólag úgyis az egészet letagadom…" Se vastaps, se ováció. Szimpla taps és némi elismerő fütty. Tényleg nem tudom eldönteni, hogy a közönség nem húzta-e fel kellőképpen a zenészeket vagy fordítva. Megvolt, jó volt.

Telefonszámcsere. Majd hívlak. Viszontlátásra. Én azért reménykedek: tényleg viszont látjuk még egymást.