A sárkányok melankóliájának főhősei lecsúszott rockerek, akik egy helybélitől remélnek segítséget. Manószerű, se férfi, se női alak, aki ugyan megejt érdekükben egy telefont, de annyira érdeklik a srácok és az autóból lassacskán előkerülő száz csoda, hogy az az érzésünk támadhat, ezek a fiúk nemigen mennek innen sehova. Mintha valami bűbájjal az erdő fogságába esnének – és észre sem veszik.

Hamar belakják a teret: úgy sétálgatnak, sörözgetnek, mintha a saját nappalijukban lennének. Ahogy előveszik kincseiket, jövünk rá, hogy kiöregedett rockereink nem koncertturnén vannak, hanem utazó mutatványosok. Apró gesztusokból épül fel az előadás, amelyben a segítő nevén kívül csak néha hangzik el egy-egy szó, megannyi poén. Úgy is jelentik be mindet, akár egy porondmester a cirkuszi mutatványt – és hasonló reakciókat is váltanak ki a közönségből, nevetést, ámulatot, döbbenetet vagy unott legyintést. Időnként harsány röhögést.

Az előadás beavat a titokba, szemünk előtt építi fel a poént, amely attól csattan olyan hatalmasat, hogy nincs benne kikacsintás. A Vivarium nem karikíroz semmit, hanem elképesztően lassan, aprólékosan bontja elemeire a banalitásokat, és épp ezáltal új szemszögből láttatja azokat. Nemcsak a mi valóságunkat, de a színpadi helyzetet is részeire szedi: miután aprólékosan felépít egy helyzetet, jelen esetben az elakadást a hóban, hirtelen feltekeri a színházi vattaszőnyeget, hiszen már nincsen rá szükség. Metaszínházi elem, tudjuk, mégsem puszta formaság: mélyebb értelme éppen az, hogy a színházi alkotásban az ihletett próba, a jelenet születése az érdekes, a rögzített megoldás már nem.

A láthatatlan zenekar hatalmas poén. A lakókocsiban berendezett installáció ugyanis a mennyezetről lógó parókákból és egy szobai ventillátorból a szemünk előtt varázsol táncoló, őrjöngő rockegyüttest. Arra a felismerésre épít, hogy a zenei ízlést és csoporthoz tartozást egyaránt kifejező hajviselet önmagában is elég – nemhogy arc, de még ember sem kell a rockerlét megjelenítésére. Számos jelentésréteg vetül ebben a képben egymásra: a külsőségekből építkező identitástól egy életérzésen át a szó szerint olcsó, mert filléres poénig – de benne van a társulat számára ihletforrásul szolgáló kortárs koncept art, (poszt)modern képzőművészeti kiállítások és gyakran kiüresedett mondandójú installációk kritikája is. Sőt szintén kritizálja a kiöregedett rockereket.

A francia Vivarium Studio előadása attól maradandó élmény, hogy felhívja a figyelmet az unalomig ismert, elcsépelt tárgyainkban rejlő lehetőségekre. Mintha megannyi halott metaforát motiválna újra: mindennapi poros valóságunk lassan megtelik élettel. Ebben nincsen semmi csoda, semmi ámítás, hiszen tanúi vagyunk a folyamatnak. Rajtunk is múlik, mennyire sikerül ez az újraélesztés, csak saját képzeletünk szabhat határt. Hogy mit jelent a sárkány? Döntse el ki-ki, mit kell legyőznie önmagában.

A sárkányok melankóliája

Szereplők:
Isabelle Angotti
Zinn Atmane
Rodolphe Auté
Cyril Gomez-Mathieu
Émilien Tessier
Tristan Varlot
Gaëtan Vourc’h

Koncepció, rendezés, színpadkép: Philippe Quesne
Vivarium Studio

2010. január 21-22.
Trafó Kortárs Művészetek Háza