A Borknagart azért érdemes említeni, mert kevesen tudják, de Vintersorg érkezése előtt az a Kristoffer Rygg (művésznevén Garm) volt huzamosabb ideig az együttes vokalistája, aki az Ulver alapítója és frontembere, az Arcturus egyik meghatározó alakja volt egészen 2003-ig. Az összefonódásokat egyébként jól mutatja az is, hogy az ő nevéhez fűződik többek közt a legismertebb „avantgarde black metal” kategóriába sorolt lemez, az Arcturus 1997-es Le Masquerade Infernale-ja. Amiből jól látszik, mennyire lehetetlen a kritikus helyzete: nem lehet igazán jól megfogni az experimentális metálközeget – jobb híján az avantgárd címkét sütik rájuk, ami persze röhejes (már csak azért is, mert erősen posztmodern a zenekoncepció).

Arcturus – The Chaos Path

Ezután mindjárt fel kell tennünk a következő kérdést: mennyire metál? Úgy gondolom, az Ulver (jelentése: Farkasok, kiejtése a rajongóknak útmutatásul Ülver) esetében különösen sokat számít a nordikus folkkal operáló első három black metál lemez, hiszen azok után lényegében már nem beszélhetünk metálról. Ugyan kétlem, hogy a februári koncerten sokan lettek volna, akik az első lemezek idején ismerkedtek meg a formációval, valahogy az Ulver kritikai hagyományába mégis rögzült, hogy az előadó black metál.

Márpedig ez elképesztően súlyos következménnyel járt a koncert szempontjából: egy megfelelően rendezett kísérleti elektronikus vagy ambient rendezvény esetében természetes, hogy a zenében elmélyülni vágyó, azt teljes mélységében megélni vágyó zenebarátok egy jól szituált színpad elé, kényelmes székekre (az olyan alternatív szórakozóhelyeken, mint a Tűzraktér, Trafó, Fonó, Cöxpon és Gödör legalább párnákra vagy szőnyegekre) telepednek le, és nem durva, harsány rockerközönség sorai közé szorulva ácsorognak a söröspoharak, cigarettadobozok és egyéb szemét tengerében. (Ami metál koncerten megszokott, sőt ennek is van odaillősége: hoz valami hangulati többletet – ám az Ulverhez hasonló, kifejezetten nehéz, komoly emésztésre váró zene esetében ez nevetséges.)

Ulver - Eos (A Forrás című filmből)

A nehézség nem csak abból fakad, hogy maga a zene technikailag rendkívül összetett. Az Ulver-koncert lényegében egy soksávos költemény volt, változó hangszínekkel, percenkénti váltásokkal és egészen bravúros átjátszásokkal. De igazából nem a váz az érdekes – az Ulver zeneesztétikai koncepciója, hogy a jó zene szétszed és összerak, elpusztít majd újjáépít.

Az eredeti ebben az, hogy nem a sötét halál és világos élet kliséit hozza elő – olyan allegóriákra épít, mint a totális csend és a zaj, vagy a fény és annak hiánya. „No silence in death’s silence”, mondja a We Are The Dead, de elő lehet hozni akár az egész Dressed In Black-et is, annyira esszenciális. Egy idősebb rajongó szerint ez olyan zene, amiben „gyönyörű meghalni”. És ebben van valami.

Ulver - Dressed In Black

Az ilyen zene nem felületes figyelmet érdemel: a hálátlan környezethez és közönséghez hálátlanul viszonyul az együttes – ez történt a koncerten.

Felvezetésképp Csihar Attila egyszemélyes projektje, a Void ov Voices szolgáltatott kb. fél órás bemutatót. Kifejezetten mókás volt: amolyan Sunn O))) demo, csak még annál is unalmasabb. A sötét prófétaszerelés, a sátáni/pogány szobrok és oltár-szempler, a pokol füstjeit szóró füstgépek és a földöntúli kántálás 2010-ben - szerintem - már meghaladott klisé, ezzel már nem lehet megmozgatni a közönséget.

A fél órás bemutató lényege az volt, hogy félperces kántálás/műzaj-sávokat csatoltak vissza az egyel azelőtt állandósított, vagy visszhanggal feldúsított hangorkánhoz, így a kezdeti orkvartyogástól/boszorkányúr-átokszórástól eljutottunk egy végtelenül unalmas zajkáoszig. Ezt lehet, hogy néhányan nagyon vagánynak, ingerküszöb-felettinek élték meg, szerintem azonban még csak nem is súrolta a lécet. Kevés vigasz, de a semminél azért jobb volt.

Nehéz elvárni a sok üresjárattól elcsigázott, a gyenge előzenekartól érezhetően felcukkolt közönségtől, hogy kellő tudatossággal fogadja be a norvég farkasok zenéjét. Nem is történt így. A szünetekben bekiabálások, az egyébként abszolút nem kompatibilis tételeknél pedig lelkes hajrázások és ordas bekurjongatások kísérték az alig egy órás produkciót. Ez nagyon lehangoló volt.

Persze nem lehet kizárólag az illendőség hiányával, vagy a „félresikerült” kontextussal magyarázni a gyenge koncertélményt. De ez is hozzátett ahhoz, hogy a 10-ből maximum egy erős 6-ost (gyenge 7-est?) adjak rá. Pedig zeneileg (illetve az ahhoz válogatott vetítésben) tényleg minden megvolt, csak épp a lényeg, az atmoszféra hiányzott. Sem elpusztulni, sem újjászületni nem lehet, ha az ember arcába zsíros hajú sörmetálosok rázzák a fejüket.

A zenészek hozzáállásában is érzek némi javításra várót, hiszen a – minden fogyatékossága ellenére is – lelkes közönség hosszas tapsa után Garmtól csak egy nihilisztikus biccentésre, illetve egy határozott „Nem játszunk többet, menjetek haza!” közlésre tellett, miközben néhány szám már feltűnően hamisra sikerült.

Tán csak túl sokat vártam a bandától, s így a produkció önhibájából is a körülmények áldozatává vált, vagy tényleg valami hangulati plusz hiányzott – ez most már mindegy. A lényeg, hogy senki sem gondolta volna, hogy az együttes első európai turnéja ilyen „közepesen” fog sikerülni Budapesten. Remélem, a norvégok nem élték meg ezt ilyen tragikusan, s így tán visszajönnek még – utóvizsgázni.

 

Fotók: Csatári Gergely