2010-ben február 14-re esett az újév. (Tehát a tigris éve csak február 14-én kezdődött.) Az ezt megelőző napokban már Peking utcáit ellepték a piros lampionok és az arany tigris- és sárkányminták.

Pár nappal korábban, február 11-én került sor a nemzeti újévi hangversenyre, melynek helyszine nem más, mint a Tienanmen (azaz a diáklázadások helyszíneként elhíresült Mennyei Béke Kapuja – a faláról még mindig Mao Ce Tung primitíven megfestett képe néz le ránk) tér oldalán álló Parlament, ahol a Kínai Kommunista Párt tartja az éves nagygyűlését. Az épületet kordonok és a rendőrség biztosítja, belépés csak több rendőri alakulaton keresztül lehetséges. Ezután biztonsági ellenőrzésen esünk át: vizet nem lehet bevinni (de van bent ingyen víz), ellenben fényképezőgépet és hangfelvevőt szó nélkül beengednek. Itt kezdett a dolog gyanússá válni. A többezer éves tradíciók országában valami igazan egyedi élményre számítottam, olyanra, aminek csak az utánzatát lehet fellelni más világvárosok kínai negyedében. Igaz, az élmény, amiben részem lehetett, bizonyos értelemben valóban egyedi volt...
 

Az elvárásaim helyett a hely szelleme nyomta rá bélyegét az előadásra. A mintegy tízezer férőhelyes hatalmas előadóteremben fülrepesztően hangos induló szólt. A primitív dallamok mögött nem lehetett fantáziát és egyedi stílust felfedezni, szólista, kórus, zenekar egyformán szólt. A dalok között a bemondó úgy konferált, mintha egy hadseregnek adna katonai parancsot, színpad és nézőtér egyaránt harsogott. Mert az élmény nem csak a színpadról áradt. A nézők megállás nélkül hangosan beszélgettek (a zenétől ugyanis nem lehetett egymást rendesen hallani), folyamatosan járkáltak ki-be, a fényképezőgépek megállíthatatlan kattogása és villogása mellett a mobiltelefonok sem hallgattak el egy pillanatra sem. 

A koncertről húsz perc utan fejvesztve menekültem társaimmal. A sokk eltartott egy darabig. Ellensúlyozás képpen másnap ellátogattunk egy tradicionális étterembe, mely anno a császár testvérének rezidenciája volt. Csodás berendezések, mennyei ízek, korabeli ruhákba öltözött kiszolgálók. A vacsorához a csemege pedig egy kis ízelítő volt a tradicionális előadóművészetekből. Láthattunk pekingi operát: egy konkrét opera pár részlete lehetett. Négy énekes díszes jelmezben, erőteljes sminkben zenei kísérettel énekelt külön-külön egymás után. Egyszemélyes szólóik nem alakultak több szereplő közötti jelenetté, nem derült ki, hogy a négy, sminkjük és ruházatuk alapján ítélve teljesen eltérő karakterű és társadalmi rangú szereplő milyen viszonyban áll egymással, illetve hogy milyen feszültség vagy konfliktus lehet közöttük. A pekingi operára jellemző akrobatikus mozgások és a látvány ezúttal elmaradt.
 

Láthattunk meg egy rövid jelenetet egy szecsuani operából is: az előadó bűvészmutatványba illő gyorsasággal váltott maszkot. Musicalre emlékeztető vagy csak modernizált zenéje ezúttal hangfelvételről szólt; egyszerű, hatásvadász tánca pedig a pekingi opera emelkedettsége utan inkább a szélesebb tömegek szórakoztatását tűzte ki céljául. Hallhattunk néhány népzenei előadást, ami rádöbbentett, hogy bár a kínai zene hangzása egyedien idegenül szól, ritmusvilága szinte azonos a magyar népzene lüktetésével. Majd pár néptánc következett. A japán tradicionális mozgáskultúra után újnak tűnt a szabad mozgást engedélyező ruházat, és a japán merevséggel ellentétes laza és természetes mozgás.


 

Maszkcsere a szecsuáni operában

Bár mindkét este célja egy adott kulturális szegmens népszerűsítése, annak egyszerű formában való érthető prezentálása, a kontraszt óriási volt. A hivatalos újévi koncert a lakosság szisztematikus kulturális szocializálásának eszköze: az előadást a tévé is rögzítette, így nyilván nem csak a jelen lévő párezer nézőnek a kiváltsága volt az előadás. A másnapi bemutató a magasabb rendű szellemi táplálék helyett szintén csak egy kis ízelítő volt egy másik stílusból. A helyszín, a korlátozott lehetőségek és a figyelem megosztottsága nem eredményezhet olyan felüdülést, mint egy többórás színházi közegben zajló előadás ugyanezekből a műfajokból. Bár egyértelműen a klasszikusok bemutatását éreztem magamhoz közelinek, érdekes volt látni egy távolabbi világot is. De miért kell egy virágzó háttérrel rendelkező országnak megtagadnia a kincsét? Miért kell egész Pekingnek szürkeségben élnie, hogy csak gyanítani lehessen a szürke kosz alatt megbújó értéket? Miért kell primitív dallamok és mozgások mögé bújnia egy olyan országnak, amelynek pekingi operája, árny-bábszínháza és sokféle zenei stílusa vilaghírű? Azt hiszem, mindannyian tudjuk a választ.