A Tate Modern turbinatermének a végében egy óriási hegesztett vas monstrum áll. Olyan, mint egy konténer, két méterre a föld fölött. Ronda. Ahogy rátekint az ember, először az igénytelenség jut eszébe, amit azonnal elnyom a monumentalitás okozta meghökkenés. Az ember a kíváncsisága miatt nem tudja megkerülni, otthagyni. Tudni akarja, hogy mi ez, miért van ott egy ekkora konténer. Mirosław Balka lengyel festő és szobrászművész, 1958-ban született Varsóban, Japántól Hollandiáig voltak eddig egyéni kiállításai. A most bemutatott alkotása oly minimalista, lecsupaszított forma, hogy szinte nincs is. Igen, egy több tonnás vas monstrum, ami nincs ott, ahol van, igaz, hogy körbejárod, megtapogatod, hallod, ahogy kong, bemész alá, aztán elérsz a kritikus ponthoz. Ha belépsz, akkor szűnik meg, és vele együtt minden, amit eddig külvilágként számon tartottál. De ne siessünk annyira befelé, jobb először körüljárni.

Mit is hangsúlyoz ez a förmedvény? Lehet gázkamra. Tehervagon. Csupasz, hegesztett, rámpával ellátott, sehova nem illő hiátus. A lélek sötét bugyra ettől kezdve nem amorf képződmény, hanem vannak paraméterei. Pontosan megszerkesztett határai a bűnt fogják közre, amit a felejtés emel két méter magasra a talajtól. A bűn ronda, és csupasz eddig is volt, mostantól már hegesztett, és bélelt is lesz. El akarjuk feledni a múltat, könnyűvé akarjuk tenni, megemeljük, át a fejünk felett, így tudunk bemenni a több tonna alá, amely a fejünkre nőtt láthatatlanul. A krisztusi megváltás ellenpéldája ez. Ott a kereszt kiemelte a mártíromságot a többi halálmód közül, emez viszont azért van a talapzaton, hogy a bűnt pellengérre állítsa, mert nem felejthetünk. A bűnösség felmutatásához kellett, szükséges volt az áldozat egyszer, amit azonban ez az alkotás szimbolizál, az a szükségtelen áldozatok emlékének tömege. Ekkora koloncot nem lehet lerázni. Piedesztálra emel, kontra pellengérre állít.

Hogy is van ez? – kérdezi alkotása címével Balka, és ezáltal még egy értelmezési síkot nyit az általa létrehozott jelhez. Beckett legutolsó regényének a címét adta művének, amely önmagában is nehezen dekódolható. A magyar fordító, Romhányi Török Gábor utószavában írta azt, ami Balka alkotására is vonatkozik: A befogadó „ne keresse e könyvben mindenáron a saját életét, a saját élményeit, ne alkalmazza olvasói tapasztalatait, ne akarjon választ kapni saját problémáira, ne közeledjen előítéletekkel, meghatározott elvárásokkal olvasatának folyamatához, hanem próbálja előzetes irodalmi élményeit elfelejteni, adja át magát e szövegnek (…). Talán ezért írja néhány kritikus, hogy e szöveget sötétben kell hallgatni, akár a jó zenét.” Mindkét alkotás esetében a kulcs egyetlen érzék: a hallás, aminek kiélesedéséhez minden mást el kell zárni, ki kell iktatni. Ehhez kell az a sötét, amit mindkét alkotó létre tud hozni, ha más-más formában is. Csak egyetlen módon tudjuk megközelíteni ezt a létesítményt, ha teljesen levetkőzünk. Olyan csupaszra, rondára, olyan bűnösre kell vetkőzni, mint ez az óriás. Ekkor érezzük meg, hogy a bűn eredendő, a génjeink, mémjeink hordozzák. Mi vagyunk a bűn, mi vagyunk ez a monstrum, holott egyikőnk sem ölt embert. 

A terem végében, a múzeum bejáratának háttal ez a konténer nyitott. Egy nyitott mű, amibe besétálhatsz. A rámpa, amin fel lehet menni az új térbe, fekete posztóval bevont, de ezt csak egy pillanat alatt méri fel az ember, mivel minden érzékét leköti az, amit lát. Egy 13x10 méteres fekete lyuk előtt állunk a rámpán, ami éppúgy beszippant, mint az asztronómiai objektum. Egyszerűen nem tudunk nem bemenni, annak ellenére, hogy ez az egyik legkellemetlenebb dolog, ami az életünkben történik velünk. Az első két méteren olyan átváltozás veszi kezdetét, amit nehezen fog fel az agy. Belekerülünk a műalkotásba, részei leszünk, és mindez olyan durva erővel lendít bennünket tovább, mintha hátulról taszítanának egyet rajtunk. Pedig nem akarunk menni, mert félünk. Olyan feketeség van belül, olyan sötét, hogy a látás funkciója azonnal kikapcsol, szinte elkezdünk kapkodni, nyúlnánk valami után, kapaszkodót keresünk, tudni akarjuk, hogy miben vagyunk, de nem tudunk semmit, csak érezzük, hogy ez a súlytalanság, a totális magára maradottság, a kozmikus magány.

Egy ekkora térben a többi ember elvész egymás számára, csak a visszhangjukat hallani, mert ez a csönd kong, visszaverődik a vas falakról, amiket nem érzünk, hogy merre vannak, csak a sötétet markoljuk, ahogy háttal a bejáratnak, a fénynek, egyre törekszünk befelé. Félünk, rettegünk, és fél emberek vagyunk, mert a magány lényege a társtalanság. Hiába vannak körülöttünk mások, csak egy valami, amit ténylegesen érzünk és tudunk, ahogy belépünk, és az a semmi, az űr megtapasztalása. A lábunk éri a földet, azonban azt is alig érezzük a szőnyegnek és az óvatos lépéseknek köszönhetően. Olyan feketét elképzelni sem lehet, mint ami itt van, olyan nincs is, csak az emberi lélek legrejtettebb zugaiban. Benne állunk egy olyan térben, ami iszonytat, ránk uszítja a démonait. Kétségbeejtő. 30 méter botorkálás után gyorsan megfordulunk.

Látjuk a fényt, ahogy próbál utat törni magának a 13x10 méteres tömbben, de ahol állunk, ott nincs nyoma, csak emberi kontúrok, visszhang, lebegés. Beleborzongsz, ahogy visszaverődik hozzád valaki ordítása. Más ugrál, trappol, csak a hallás vezérel, minden más érzékszervünk kikapcsol, nem tud működni. Ki akarunk törni innen, egyszerűen nem tudunk sok időt eltölteni benn. Folyamatos a veszélyérzetünk, mintha bárhol feltűnhetne egy lyuk, egy feneketlen kút, amibe bele lehet esni. Hiába tudjuk, miben vagyunk benne, minden előzetes tudásunk elillan, csak a lecsupaszított félelem marad, a tér hatalmasságának érzékelhetetlensége, a fekete semmi. Iszkolunk a fény felé, szerettünk volna benn maradni tovább, de egyszerűen nem tudunk. Senki nem tud. Menekülünk, mert veszélyt érzünk, a biztonság hiányát. Elfelejtjük, hogy odakinn süt a nap, hogy látunk tárgyakat, tudunk viszonyítani. Elvész az idő, és a tér is akkora, hogy azt sem érezzük.

Nincs semmi, csak a feketeség, és mi, a sötétség, ami átitat bennünket, felfedi a belül levő sötétséget, összekapcsolódik vele. Iramlunk kifelé, nem akarunk tudomást venni arról, hogy bennünk is van sötét, megszédülünk, menekülünk. Egyre több mindent látunk, múlik a rosszullét, de kifelé a még oly hangos diákok is megszeppenve jönnek. Próbálunk fényképet készíteni, de nem szabad lefényképezni a semmit. Megzavarodva távolodunk minél messzebb ettől a konténertől, de magunkban ott hordozzuk belül a magányunk, a mi kis dobozunk. Ez az alkotás felfedezteti velünk azt, ami bennünk van. Ha egyszer benne voltunk, akkor ott is maradunk, hiába távolodunk el tőle. Valami megváltozik, olyan dolog történik, ami kitörölhetetlen nyomot hagy, nem tudunk tőle szabadulni, mivel csak tükröt tartott elénk.

Mirosław Balka: How it is (Hogy is van ez). Az installáció ingyenesen megtekinthető Londonban, a Tate Modern Turbina Termében 2009. október 13-tól 2010. április 5-ig. Az alkotás az Unilever támogatásában létrejövő sorozat 10. darabja. Kurátor: Helen Sainsbury.