Az Éli könyve meglehetősen siralmas képet fest a jövőről. A túlzásba vitt háborúskodás hatására a Föld kietlen sivataggá változott, és már csak romok emlékeztetnek az egykoron virágzó civilizációra. Nem is előre, hanem visszafelé mentünk az időben; újra farkastörvények uralkodnak, visszatért a cserekereskedelem, az önkényuralom és a kannibalizmus, kiment a divatból az általános műveltség és a tisztálkodás. E sivár világba hoz változást a magányosan vándorló Éli, akinek szent küldetése a legutolsó fennmaradt Biblia biztos kezekbe juttatása. Vándorútja során hősünk nem keresi a bajt, de nem is menekül előle, így gyakran kényszerül erőszakot alkalmazni. Mindezt kivételes hatékonysággal teszi, így felfigyel rá egy szedett-vedett városka zsarnoka, aki ráadásul megtudja, hogy a könyv, amit megszállottan keres, Éli birtokában van.

Az Éli könyve által felvázolt posztapokaliptikus világkép természetesen nem túl eredeti, hisz számos efféle mozit láthattunk már a Mad Max-trilógiától a Mátrixon át Az ember gyermekéig. A film emellett számos akciófilm és western hatását viseli magán, de az alkotók javára írandó, hogy kellő tisztelettel loptak e filmekből (egy ízben a Volt egyszer egy Amerika főtémáját hallhatjuk fütyörészni).

A jövőbeli szeméttelep-világ vizuális megjelenítése mindenképpen a film legnagyobb erőssége. A rendezői széket megosztó Hughes-testvérek az Éli könyve látványvilágával még korábbi sikerfilmjük, A pokolból vizuális orgiáját is felülmúlták. A rendezőpáros az akciófilmek kedvelőinek sem okoz csalódást. Az Oldboyt idéző közelharc-jelenet és a semmi közepén árválkodó viskó ostroma alkotják a film legemlékezetesebb részeit. A harc-szcénák tekintetében az Éli könyve a westernfilmeket, illetve a nyolcvanas-kilencvenes évek vérben és verejtékben úszó amerikai akciófilmjeit idézi meg. Washingtonnak nemcsak remekül áll a napszemüveges, coolan szűkszavú “utolsó akcióhős”-figura, de a magányos próféta szerepére sem találhattak volna nála jobbat. A színészgárda másik erőssége a veterán rosszfiú-specialista, a szokásos művelt, de torz erkölcsű western-antagonista, Carnegie szerepében brillírozó Gary Oldman.

A Hughes-testvérek formailag mindenképpen remek munkát végeztek, viszont így sem tudták elfedni a látványosan kezdő Gary Whitta forgatókönyvének hibáit. Már önmagában a keresztény Mad Max ötlete is problémás. Noha abszolút konzervatív filmről van szó (kicsit talán erős is, ahogy égetésre ítélik a Da Vinci-kódot), sokan gondolhatják úgy, hogy e vallás üzenete és az akciófilmes vérfürdő nehezen fér meg egymás mellett. Éli ráadásul gyakran kiesik a keresztény próféta szerepéből, és viselkedik inkább „hülye Rambóként”. Ezt az ellentmondást Éli belső vívódásának („maradj az ösvényen!”), illetve Éli és Carnegie valláshoz való viszonyának (előbbi igaz hívő, utóbbi hatalomra törne) ábrázolásával igyekeztek feloldani az készítők több-kevesebb sikerrel. Szerencsére az alkotók nem vitték túlzásba a vallási üzenet sújkolását, így filmjük nem válik Passió-szerű ámokfutássá. Éli ugyan Isten szolgája, de sokkal inkább egy letűnt kor utolsó hírmondója, aki „old school” elvek szerint élve a rendet képviseli a káosszal szemben. E szempontból Éli beillik a Luke Skywalker, Szellemkutya vagy akár a Robert “Legenda vagyok” Neville-féle hősök sorába. A Biblia sem csak vallási ereklyeként, hanem az emberiség történetéről mesélő dokumentumként is felbecsülhetetlen érték. Az alkotók nem voltak híján iróniának sem, gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor Éli a Biblia helyett Johnny Cashtől idéz (ha már a Legenda vagyokban Bob Marley került elő, miért ne?). A filmet tehát vallási hovatartozástól függetlenül bárki élvezheti, aki nem megvilágosodást, hanem egy szórakoztató akciófilmet vár az Éli könyvétől.

Élvezhetné, az Éli könyve azonban komoly kívánnivalókat hagy maga után a szórakoztatás területén. A film majdnem olyan egyhangú és fárasztó, mint egy magányos séta egy kontinensnyi sivatagon keresztül. Talán legnagyobb hibája, hogy a néző túl későn ismeri meg a hős küldetésének mibenlétét. Jó egy óra játékidő után jön el az a pont, ahol a világégést túlélő, megszállott Élinek már nincs titka előttünk, addig azonban nehéz együttérezni vele. Éli padawanjával, Solarával sem könnyű azonosulni, mivel ő már ebbe a “ronda új világba” született bele. A film végig hemzseg a kliséktől, a finálé pedig nemcsak kiszámítható, de a “hogyanja” sem ad különösebb katarzist. A látványvilág az expozíció után unalmassá válik, az akciójelenetek kevésnek és rövidnek tűnnek a film egészéhez képest, és a finálé kötelező fordulatát leszámítva az Éli könyve meglepetésekben sem bővelkedik.

A “Biblia-macguffin” köré ennél jóval izgalmasabb és fordulatosabb történetet is lehetett volna keríteni, a vallási mondanivaló pedig talán eladja az Éli könyvét, de jó filmmé nem teszi. A Hughes-testvérek filmje így egy érdekes alapötlet tartalmilag fantáziátlan, formailag azonban figyelemreméltó kidolgozása.

Éli könyve (The Book of Eli)
Színes, feliratos, amerikai akciófilm, 118 perc, 2010.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.
Rendező: Allen Hughes, Albert Hughes
Forgatókönyvíró: Gary Whitta
Operatőr: Don Burgess
Zene: Atticus Ross
Vágó: Cindy Mollo
Szereplők: Denzel Washington (Éli), Gary Oldman (Carnegie), Mila Kunis (Solara), Michael Gambon (George), Malcolm McDowell (Lombardi), Jennifer Beals (Claudia), Tom Waits (mérnök), Ray Stevenson (Redridge)