Az idei gála egyik várományosa az izraeli Jaron Shani és a jaffai születésű arab Scandar Copti Ajami című filmje volt, mely a Közel-Kelet egyik reprezentatív ütközőzónáját teszi meg helyszínéül, vagy inkább szereplőjéül.

Az izraeli Jaffa városa egyfajta olvasztótégely, de nem olyan értelemben, mint amilyenre a multikulturalitás izgalmait hirdető útikönyvek előszeretettel felhívják a figyelmet, szintén e terminussal élve. Ez valami egészen más. Ajami negyedben a légkör első ránézésre viszonylag nyugodtnak tűnik, a gyerekek az utcán játszanak, a felnőttek egymást túlharsogva diskurálnak, vízipipával pöfékelnek, a felszín alatt mégis inkább színesfémkohóhoz hasonlít minden. Gyűlölet, agresszió, bosszú és a folyamatos félelem feszül mindenütt, mindent átjárva. Ez a városrész a film főszereplőjévé válva talán a legtökéletesebb reprezentánsa lehet a hosszú ideje tartó nyugtalanító helyzet mélyebben rejtőző gyökereinek, amelyeknek mi csak tragikus következményeivel szembesülünk időnként a híreket hallgatva. Jaffa városa az a pont Izraelben, ahol arabok és zsidók egymás közvetlen szomszédságában, összekeveredve élnek. Vannak olyan kisvárosok, falvak az országban, ahol a lakosság túlnyomórészt iszlám, és ezek a helyek szinte problémamentesnek nyilváníthatók. Egymás mellett viszont szembetűnőek azok az ellentétek, melyek az arab lakosság hagyományokhoz jobban ragaszkodó és kevésbé urbanizálódott tagjai és a Jaffa melletti modern Tel-Avivhoz felzárkózni akaró zsidók közt feszül. Olaj a tűzre a szegénység, a drog és az arab klánok folyamatos háborúskodása is.



A történet egyik kulcsfigurája az önreflektív szálat képregény-illusztrációi révén a kezében tartó tizenhárom éves arab Nasri (Fouad Habash), aki bátyjával, Omarral (Shahir Kabaha) együtt kerül veszélybe rokonuk miatt, aki az ellenséges család egy tagjának haláláért felelős. A történet kezdőpontja egy félresiklott vérbosszú-akció, melynek szerencsétlen áldozata egy szomszéd fiú. Innentől a szereplők sorra lépnek be a képbe, és már a moziszékben azt vehetjük észre magunkon, hogy neveik helyett sokkal inkább hovatartozásuk alapján azonosítjuk a figurákat.

Malek (Ibrahim Frege), a fiatal palesztin fiú a megszállt területekről szökik illegálisan Jaffába, ahol a közösség vezetője, a keresztény arab Abu Elias (Youssef Sahwani) munkát ad neki, hogy beteg édesanyjának segíthessen. A népes szereplőgárdához tartozik Abu lánya, Hadir (Ranin Karim) is, akinek Omarhoz fűződő szerelme vallási hovatartozásuk miatt nem teljesülhet be, az egyébként jó viszony ellenére sem. Tovább színesíti a tablót Dando (Eran Naim), a zsidó rendőr, aki nem ritkán túlkapásokban testet öltő paranoid megszállottsággal keresi eltűnt katona testvérét, valamint Binj (Scandar Copti), Omarék léha életet élő palesztin barátja. Számos mellékszereplővel kiegészülve teljesedik ki az egész Ajami társadalmat leképezni hivatott gárda.

A cselekmény bonyolítása mesterien adagolt információkkal, fejezetes szerkesztéssel és az idősíkok laza kezelésével rövid időre képes elbizonytalanítani, azonban támpontot mindig biztosít, aminek köszönhetően, főleg a film végére összeáll a nem túl vidám kép. Az Ajami egyszerre emlékeztet a szövevényes és körmönfont ókori drámákra, tele haraggal, bűnnel, szeretettel, hagyományokkal és szerelemmel, valamint az utóbbi években olyan nagy sikereket magáénak tudó, szinte szubzsánerként is definiálható alkotásokra, mint az Ütközések (Paul Haggis) vagy a Bábel (Alejandro González Inárritu). Ezekkel a filmekkel egyrészt témaválasztása, másrészt pedig alapvető szerkezeti jellemzői révén említhető egy lapon.

Témáját, fő konfliktustípusátHaggis és Inárritu filmjében is, az Ajamihoz hasonlóan emberek és embercsoportok közti nem személyes, hanem kulturális, faji és identitásbeli ellentét az, ami elérve a forráspontot kirobbanásával kisebb nagyobb tragédiákhoz vezet. A közeg még szokatlan. Míg az amerikai nagyváros már jól beépült a tudatunkba értékrendjeivel, lakóival és státusszimbólumaival együtt, hozzá képest a Közel-kelettel kapcsolatban még mindig hiányosak ismereteink.

A másik hasonlóság a szerkezetben keresendő. A példaként felhozott filmek is sok szereplővel, sok helyszínnel dolgoznak, a résztvevők először egymástól függetlennek tűnnek, a cselekményszálak azonban fokozatosan eggyé olvadva egy monumentalista, drámai végkifejlethez vezetnek. A Bábel esetében egyébként még személyes kontaktusról sem beszélhetünk minden esetben, a szereplőket gyakran kilométerek ezrei választják el, mégis egy adott ponton megvalósul a kapcsolódás.

 

Ami az Ajamit igazán különlegessé teszi, az társaiban egyáltalán nem, vagy csak nyomokban fellelhető. Shani és Copti elmondásuk szerit rengeteg időt töltöttek a film előkészületeivel, az alapos terepszemlén kívül a szereplőválogatás is az ő feladatuk volt, amit pedig Jaffa lakosságának körében végeztek. A szereplők ugyanis egytől-egyig amatőr színészek. A rendezőpáros karaktereket keresett, és talán elmondhatjuk, talált is. A film szikár dokumentarista-realizmusa adott esetben sokkal megrázóbb is tud lenni, mint egy nagy műgonddal megkomponált beállításokból építkező dráma. Ez természetesen nem új vívmány, de az Ajamit felépítő komponensek annyira összehangolódnak, hogy végül valóban értékes alkotás születik. A kézikamera miatt gyakran keresetlennek és lazának tűnő képei valójában egy precíz és feszes struktúrát alkotnak, amely egy percig sem hagyja lankadni a figyelmet, folyamatos izgalomban, feszültségben tart, hűen érzékeltetve ezzel az ottani lakosság által megszokott nyomasztó légkört.

A film különlegessége, hogy bár számos szereplővel könnyű azonosulni, senkiről sem mondható ki egyértelműen antagoista vagy protagonista pozíciója. Furcsamód a konkrét tettek oka a puszta véletlen, a rossz csírája mégis mindegyiküknél megtalálható. Folyamtosan a bűn közvetlen közelében járják haláltáncukat, ami végül a megnyugtatónak korántsem nevezhető befejezésben oldódik fel, a megoldás felé vezető út megmutatása nélkül.

Az Oscar-díjért folytatott harc ebben a kategóriában is nagy volt, Shani és Copti fillmjének olyan alkotásokkal kellett felvenni a versenyt, amelyek Pedro Almodovar, Michael Haneke vagy Jacques Audiard kezei közül kerültek ki. Az Ajami azonban számos előnyével felvértezve nem csak a zsűri humánus érzelmeiben, empátiájában bízhatott, hanem mint érett filmalkotás számíthatott volna a pozitív ítéletre.

Ajami
színes, feliratos, német-izraeli filmdráma, 120 perc, 2009
rendező: Yaron Shani, Scandar Copti
forgatókönyvíró: Yaron Shani, Scandar Copti
operatőr: Boaz Yehonatan Yaacov
producer: Moshe Danon, Thanassis Karathanos
vágó: Yaros Shani, Scandar Copti
szereplők: Fouad Habash, Shahir Kabaha, Ibrahim Frege, Ranin Karim, Eran Naim, Scandar Copti, Youssep Sahwani