Szerencsés vagy szerencsétlen módon, nehéz eldönteni, de úgy alakult, hogy előző nap láttam a színház másik, nemrég bemutatott darabját, a Kasimir és Karoline-t. Ugyanarról a székről, teszem hozzá, de nem csak ezért volt szembetűnő, hogy a két darab több ponton is rokonítható egymással. Így aztán – bár kizárólag a Bohéméletről kellene írnom – tartok tőle, hogy néha el fogok kalandozni. Ami a hasonlóságokat illeti, ott van mindjárt a szerkezet. Mindkét előadás apró jelenetekből, képekből épül fel, a mozaikokat pedig a narráció ragasztja egymáshoz. De amíg a Kasimir és Karoline-ben a narrátor szerepét a zongorakíséretet adó Darvas Ferenc tölti be, a Bohéméletben a színészek maguk mondják el, hogy mi történik velük vagy egy másik szereplővel, mire gondolnak éppen, mit fognak vagy nem fognak tenni, és miért. Igaz, a színpadi események néha nem egészen az elmondottaknak megfelelően alakulnak. Mindkettőben találunk színház a színházban jelenetet, bár a Kasimir és Karoline-ben cirkusz az a színház, a Bohéméletben pedig opera, de nem a címadó, hanem a Figaro házassága. (A játékot Matkó Tamás zenéje és élő, a színpad felső háromszögében helyet foglaló kamarazenekar kíséri.)

És hiába választja el közel száz év a két történetet, mindkettőben perifériára szorult, szegény, kiszolgáltatott emberek életébe látunk bele. Az pedig, hogy a színház nem túl nagy társulatának jelentős hányada ebben is és abban is játszik, olyan érdekes helyzeteket teremt, hogy például Széles László egyik este Merkel Franciként üti-veri-pofozza az Ernát játszó Hámori Gabriellát, másnap Rodolfóként jó és gyöngéd lélek, aki a kutyájába se rúgna bele soha, nemhogy a szerelmébe, a szintén Hámori Gabriella alakította Mimibe.
De maradjunk most már a Bohéméletnél! A történet az operaváltozatból ismerős: Rodolfo, a festő, Marcel, a drámaíró és Schaunard, a zeneszerző barátságáról és persze Mimi és Rodolfo tragikus végű szerelméről szól. A művészlét konvenciókat elutasító, szárnyaló szabadságáról az egyik oldalon, éhezésről, nyomorról és kiszolgáltatottságról a másikon. Ahol a kutyától kell elkunyerálni a csontot, hogy kerüljön valami a leveses fazékba. Ezek a jelenetek felidézik Knut Hamsun Éhségét, amit a Katona Kamrájában játszanak, ugyancsak Ascher Tamás rendezésében. A nagy különbség az, hogy a Bohéméletben mindez sok – igaz, időnként fájdalmas – iróniával, érzelmességgel állíttatik színpadra. Úgy, hogy nevetni tudunk rajta: nem fáj igazán, csak néha elszomorít. Az előadást nézve nem jut eszembe a napokban egy tanárnő ismerősömtől hallott, sajnos igaz történet egy tanítványáról, aki éhségében az A/4-es rajzlapot ette az órán, a másik előadáson valószínűleg már ott eszembe jutott volna, nem csak most, amikor írok róla. És ezt nem kritikának szántam, csak érzékeltetni szerettem volna, hogy ez az előadás egy másfajta – de ugyanúgy érvényes – megközelítési módot választott a művészként nyomorogni vagy polgárként megszabott keretek közt, szerény, de biztos unalomban élni örök kérdésére.

Az előadás mozgatója a rengeteg ötlet. A kicsit lassú kezdet után ezek lendítik tovább és tovább, mégpedig úgy, hogy a továbbiakban már nincsenek üresjáratok, nem esik vissza a tempó, sőt, és nem kopik az a gyakran nevetésre, néha könnyekre ingerlő, jó értelemben vett szentimentalista varázs sem, amit a néző magával vihet, ha hagyja magát elvarázsolni.
Izsák Lili díszlete keveset mutat, de sokat tud. A háromszög alakú, padlásszobát idéző térben kopott falak, ajtók, a falakba betolható lépcsősor és asztalok, de ezek is inkább jelzésszerűek. Az egyetlen Párizsra utaló jel egy, a Notre Dame vízköpőit idéző szörnyalak. Túloldali párját az előadás elején és végén már Polgár Csaba alakítja, sajátos keretet adva ezzel a történetnek. És ez jellemző az egész előadásra, mármint, hogy színészek alakítják a tárgyakat és az állatokat is.

Szandtner Anna hol temetőbeli szoborként, hol Rodolfo festményeként remekel, Polgár Csaba tucatnyi szerepe közül a legnagyobb sikert a rikító színű kötött sapkában eljátszott, vállára hajtott fejű papagájként aratja, Takács Nóra Diána Baudelaire kutyája pedig olyan szívet melengető alakítás, hogy komolyan felmerült a lehetősége: a családunkba hamarosan beköltöző eb az ő tiszteletére magyar mudisága ellenére is ezt a nevet kapja. Gratulálni kell egyébként az öltöztetőknek is, mert Szakács Györgyi jelmezeit elképesztő gyorsasággal kell cserélgetniük, hogy a színészek – mint egy barkochbában – percenként más-más személyként-tárgyként-fogalomként jelenhessenek meg a színpadon. Csak egy példa az egyszerűségükben emlékezetes jelmezekre: Szandtner Anna margarétaként sárga kabátban, fehér esernyővel vidámítaná a nagybeteg Mimit, ha – hiába a kétségbeesett rohanás – nem késne el vele Rodolfo.

Terhes Sándornak a bohémekkel ellentétes oldalon állók szerepei jutnak: az elegáns, Mimit a pénzével elhódító úré, az orvosé, a cukorgyárosé. Máthé Zsolt is a másik oldalon tevékenykedik, kidugott hasú, mamlasz rendőr, édeskés pénztárosnő, mérsékelten lapátkezű biztonsági őr. Kerekes Viktória tucatnyi női szerepet váltogat, pár mondattal, néhány mozdulattal is jól elkülönítve az egyes típusokat. Négyen játszanak csak egyetlen szerepet: a három művész és Mimi. Széles László, Debreczeny Csaba és Csuja Imre nem a nagyon fiatal, belőlük még minden lehet kategóriába tartoznak, hanem a középkorú, de álmaikhoz és szabadságukhoz minden nyomorúságuk ellenére is ragaszkodó, öntudatos, sikertelenségüket méltósággal viselő bohémek közé. Súlytalanabb volna a játék, ha fiatal, pályakezdő színészekre bízza ezeket a szerepeket Ascher Tamás.

Az emlékezetes egyéni alakításokat és szép összjátékot nyújtó három színész közül Debreczeny Csaba igazi életművész, aki lelkiismeret-furdalás nélkül veri el az újságalapításra kapott pénzt, és közli benne saját, maratoni hosszúságú drámáját. Széles László hol szenvedélyes, hol mélabús Rodolfóját meghatározza Mimi iránti szerelme. Csuja Imre nemcsak a zene, de az autók szerelmese is, játszik a hangokkal, játszik a géppel, de önfeláldozó barátként utóbbiról le is tud mondani.
Hámori Gabriella finom, törékeny Mimi, akit felőröl a szegénység, a nélkülözés, gyenge ahhoz, hogy így éljen tovább, de belebetegszik abba is, hogy nem tud így élni, és a jobb életért elhagyja Rodolfót.

A cikk írása közben olvastam a hírt, hogy a Kasimir és Karoline-t Fáy Miklós beválogatta a POSzT idei versenyelőadásai közé egy másik örkényes előadással, az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedésével együtt. Tény, ha valaki ma ebbe a színházba vált jegyet, nagyot nem tévedhet. És még egy ok, amiért szeretek ide járni. Itt a jegypénztártól a ruhatáron át a nézőtérig bárkivel váltok szót, mindig az az érzésem, hogy örülnek nekem, hogy itt minden értem, a nézőért történik.

Aki Kaurismäki: Bohémélet

Henri Murger regénye alapján
Fordította: Jankó Szép Yvette
Magyar színpadi változat : Gáspár Ildikó

Rodolfo: Széles László
Marcel: Debreczeny Csaba
Schaunard: Csuja Imre
Mimi: Hámori Gabriella
Baudelaire, Zálogházas nő, Pincérnő, Biztonsági őr stb.: Takács Nóra Diána
Musette, Pincérnő, Angyalszobor, Titkárnő, Vécésnéni, Margaréta stb.: Szandtner Anna
Bernard, Blancheron, Gassot, Francis, Rendőrtiszt, Orvos, Benzinkutas stb.: Terhes Sándor
Mme Bernard, Nő Marcel ágyában, Pincérnő, Rendőrnő,Eladónő, Ápolónő stb.: Kerekes Viktória
Hugo, Rendőr, Pénztáros,Galériás, Taxis, Antikvárius,A Tabac Bár csaposa stb.: Máthé Zsolt
Pincér, Piperkőc férfi, Autóbontós, Rendőr, Csapos, Papagáj, Pisilő férfi stb.: Polgár Csaba

Díszlettervező:Izsák Lili
Jelmeztervező:Szakács Györgyi
Zene:Matkó Tamás
Fény:Bányai Tamás
Asszisztens:Érdi Ariadne
Zenekar: Csernák Klára, Rohmann Ditta, Murányi Márta, Herczeg Tamás, Matkó Tamás

Rendező:Ascher Tamás

Örkény Színház
Bemutató: 2010. február 13.