Mély irigység fogott el, amikor azt láttam az Opus című új irodalmi folyóiraton, hogy előfizethetek rá – euróban. Már-már ez a tény is mutatja, hogy itt valami nyugat-európai jelenségről van szó.

Bár az Opus természetesen nem az egyetlen folyóirat, amelyre euróban lehet előfizetni, a megállapításod annyiban helytálló lehet, hogy messzebbre tekint a saját házatájánál. Nagyon leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy a lokális értékeket igyekszik bekapcsolni a szélesebb mintázatokba; s nem abból indul ki, hogy a regionalitás iránti érzék egyenlő az esztétikai értékek devalválásával. Igyekszik tehát ténylegesen lehetővé tenni az innen induló erővonalak és a kontextusai közti dinamikát. S ezt akár „nyugat-európai jelenségnek” is nevezhetjük.

Amikor elhagytad Magyarországot, nem lehetett gondolni, hogy a Felvidéken ennyire sikerül megvetni a lábad. Továbbra is rendszeresen jelennek meg a könyveid, baráti és szakmai körök örömmel látott tagja vagy. Könnyen befogadott ez az új közeg?

Részben igen, részben nem. Többen ismertek már persze különböző rendezvényekről, fiatal kollégáim tényleg örömmel fogadtak és támogattak. De olyanok is akadtak, akik szerint az irodalomtudomány valami olyasmi, hogy valaki elolvas valamit és mesél róla másoknak; mindenféle teoretikus kontroll nélkül. Utóbbiak kevésbé támogattak. Amikor Németh Zoli egy írásában anno arra utalt, hogy H. Nagy „szinte egyszemélyes intézményként vesz részt a »szlovákiai magyar« irodalom folyamataiban”, akkor ez – a szerző intencióján túl – azt is jelentette, hogy egyik tanszéknek sem vagyok a munkatársa. Ekkor ragadt rám a „vándorirodalmár” elnevezés.

Látok a szlovákiai magyar irodalomban egy olyan fellendülést, ami – talán véletlen, talán nem – nagyjából akkor jelent meg, amikor magad is felvidékivé váltál. Egyre több az elméleti szerző, tanár (Bárczi Zsófia, Beke Zsolt, Benyovszky Krisztián, Csehy Zoltán, Keserű József, Németh Zoltán, Polgár Anikó, Sánta Szilárd, Vida Gergely), és ennek a diákok, de az írók és költők is hasznát látják. Valóban volt egy ilyen fordulat, vagy csak messziről látszik annak?

Az imént idézett tanulmányában Németh Zoli pontosan erről a „fellendülésről” beszél. A válasz tehát – mások szerint is – egyértelmű igen. Ebbe a folyamatba viszont könnyű volt bekapcsolódnom, s talán lendítettem is rajta valamennyit. Ma már világosan látszanak ennek a „fellendülésnek” a tényleges eredményei, s ezért a jövő is biztatóbb. Nem kezdem el sorolni a sok-sok közös rendezvényt, a számtalan magas színvonalú szöveget, hosszúra nyúlna a lista. Annyit viszont érdemes ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy nem homogén társaságról van szó, ez viszont nem azt jelenti, hogy ilyen-olyan izmusok mentén széttagolható a fenti értelmezőközösség. Minden ellenkező híresztelés ellenére ugyanis messze nincs még elbúcsúztatva a magyar irodalomtudomány szemiológiai, hermeneutikai és dekonstruktív fordulata. Az általad említett fiatal irodalomtörténészek szövegei sokat tettek/tesznek azért, hogy levonhassuk ennek következményeit (pontosabban megértsük a „fordulat” kiterjedését), s ne essünk abba a hibába, hogy egyfajta jobbra-balra való kapkodással növeljük a teoretikus képzetlenség intézményesülését. (Hogy milyen színvonalon kellene állnia egyébként a magyar irodalomtudománynak, arról mondjuk Kulcsár-Szabó Zoltán de Man-könyve kapcsán lehetne vitát nyitni.) Az más kérdés, hogy az utóbbi időben magam egy kicsit eltávolodtam a szó szoros értelemben vett irodalomtudománytól.

Mivel magyarázod ezt, illetve mi került a helyére?

A magyarázat egyszerű: az irodalmon és a művészeteken túl a kultúra sok más területe is érdekel. Az utóbbi időben pedig több olyan jelenséggel foglalkoztam, ami más megközelítésmódokat igényel. Különösen a magát „tudományként” kezelő spekulatív gondolkodást érzem a legkikezdhetőbbnek, s ez a mozzanat sok-sok, irodalommal foglalkozó szöveg sajátossága. Másrészt az egyetemi oktatás jövője szempontjából sem mindegy, hogy valaki monokulturális, avagy multidiszciplináris szemléletet képvisel. Magam az utóbbit tartom gyümölcsözőnek. El kell érnünk, hogy a bölcsészhallgatók ne úgy távozzanak az egyetemről, hogy nem tudják, milyen a tudományos gondolkodás. Tehát az irodalomtudomány számomra ilyen értelemben került ki a centrumból.

Nagyon jó ötletnek tartom, hogy egy írószövetség, jelen esetben a Szlovákiai Magyar Írók Társasága rendszeresen folyóiratot ad ki, hiszen egy ekkora szervezet például nagyobb anyagi biztonságot tud teremteni, mint egy kisebb cég vagy alapítvány. Mikor fogalmazódott meg az ötlet?

Az ötlet már régebben felmerült, jó néhány évvel ezelőtt, csak nem volt lehetőség a megvalósítására. Magyarán a SZMÍT hosszú ideje tervezte egy új folyóirat kiadását, mivel az Irodalmi Szemle végleg átkerült a Madách-Posonium kiadóhoz (s nem sikerült visszaszerezni), de erre mostanáig kellett várni. Egészen pontosan 2009 nyaráig, amikor is kialakultak a kedvező feltételek és belevágtunk. Sikerrel.

Korábban több lapot szerkesztettél: részben a THELEME, majd az Iskolakultúra, a Prae, a Szőrös Kő… Emiatt a szerkesztői múlt miatt választottak az Opus élére?

Ez nyilvánvalóan közrejátszott benne. Az Opus főszerkesztőjének kinevezése (és visszahívása is) egyébként az elnök hatáskörébe tartozik, így a kérdés úgy is átfogalmazható, hogy Hodossy Gyula (és az akkori választmány) a jelen körülmények között engem talált a legalkalmasabbnak a feladat végrehajtására. (Egyébként nem kis feladatról van szó, hiszen a nulláról építettük fel a lapot, s erre mindössze pár hónapunk volt.) Gyula egyébként nyilatkozott már erről a döntésről, nem fogom azt itt elismételni, mert rám nézve nagyon hízelgő… Mindenesetre szakmai érvekkel támasztotta alá, hogy alkalmas vagyok a feladatra. Másrészt a szerkesztői múlt mellett valószínűleg az is közrejátszott a döntésben, hogy jelen pillanatban több értelmezőközösséggel tartom a kapcsolatot, s így meglehetősen szerteágazó hálózatot tudok építeni a lap köré. A további személyes adottságokat hagyjuk, majd inkább a lap maga „beszéljen” helyettem…

Mit hoztál magaddal ezekből a lapokból a munkával kapcsolatos tapasztalatokon kívül?

A THELEME-ből szinte semmit, a Prae-ből és az Iskolakultúrából rengeteg dolgot, a Szőrös Kőt az utóbbi években egymagam szerkesztettem, erről tehát nem nyilatkoznék. A középső kettő volt tehát az a lap, amely a leginkább meghatározza máig, hogy mit gondolok a szerkesztésről, milyennek képzelek el egy ideális lapot, még akkor is, ha ez utóbbi valószínűleg nem egyezik meg az előbbiekkel. A Partitúrát, melynek alapítószerkesztője vagyok, és most az Opust tehát nagyon is meghatározza az a koncepció, amely elképzelhetetlen volna az IQ és a Prae nélkül. De bármit is kiemelnék ezekből, a koncepcionális kérdésektől kezdve a papírminőségig, mégsem volna maradéktalanul átvihető az Opusra. Ennek ugyanis a lapstruktúrát tekintve nem lesz két egyforma száma, de mondjuk a blokkosítás hasonló ahhoz, ahogyan a Prae vagy az IQ szerkesztőségében egymás mellé rendeltük a szövegeket és kerestük azok kontextusait.

Kik segítik a munkádat?

A kiadóra maradéktalanul számíthatok, leveszi a vállamról az adminisztrációs terhek jelentékeny részét. Juhász R. József (=Rokkó) multimediális művész barátom tördeli a lapot, egyben ő a grafikai és képszerkesztő is, a vizuális kivitelezés tehát rajta múlik, az ő érdeme. Vida Gergely irodalomtörténész és költő barátom segédkezik a szerkesztésben, illetve a kéziratok szűrésében, ugyanakkor remek koncepcionális ötletei vannak. Az első mellékletet Csanda Gábor szerkesztette, aki ugyanakkor a többi melléklet anyagát is befolyásolhatja majd.

Az első számokban nem csak felvidékiek írásai olvashatók. Elmondanád a PRAE.HU olvasóinak, hogy miért érezted szükségét ennek?

Nagyon egyszerű a válasz: a lap nyitott minden irányban. Ezt a „mindent” azonban ne úgy értsük, hogy „minden, amit leírtak, az közölhető”. Ugyanakkor persze azt is jeleztük ezzel, hogy nem vagyunk tagsági lap, nem célunk a bezárkózás erősítése. Másrészt a szövegekből indulunk ki, nem a származási helyükből. Mint ahogyan az sem zárható ki, hogy mondjuk egy számban csak érsekújvári vagy rudabányai stb. szerzők szövegei jönnek majd össze, ennek azonban igen kicsi a valószínűsége.

Milyen irodalomfelfogást szándékozik képviselni az új folyóirat?

Parciálisat. Ha abból indulunk ki ugyanis, hogy az irodalom nem szemben áll a referenciákkal, hanem a hiányukból indul ki, akkor alighanem igen nehéz stabilizálni olyan határokat, melyek egy előre adott „felfogást” rögzíthetnének. Ahogyan a műfajok sem köthetők értékinstanciákhoz, úgy a jövőbeli szövegekről is igen nehéz kijelentéseket tenni. De ez a parcialitás egyben dinamikus is, azaz engedjük magunkat meglepni. Nem szeretnénk belesétálni egy olyan zsákutcába, amely egyetlen centrumot tekint mércének. A sokrétűségből pedig nem következik, hogy „bármi mehet”. Fontosnak tartom, hogy mindez visszafelé legyen inkább működőképes, a lapban szereplő szövegekből lehessen kiolvasni, milyen „felfogás” rendeződik éppen át, vagy kap sajátos mintázatot az adott térben. Mivel minden egyes számunk különbözni fog a többitől, folytonosan újra kell gondolnunk a kontextusok közti játéklehetőségeket. Szerintem túl kényelmes volna egy stabil nézőpontot felvenni, aztán csak eldobni mindazt, amit attól különbözőnek vélünk.

Vannak olyan írók, akik semmiképp sem hiányozhatnak a lap későbbi számaiból?

Mondjuk inkább úgy, hogy vannak olyanok, akikre nagyon is számít a lap. Arculat-meghatározó írókból viszont minél több van, annál jobb. De ezek cserélődhetnek is. Neveket nem sorolok fel, de biztosan állítható, hogy már az első három számban is vannak ilyenek. Költők, írók, teoretikusok egyaránt.

És vannak ilyen témák is?

Persze. A spekulatív fikciótól a darwinizmusig, a négysorostól a filmig. Nagyon-nagyon széles skálán fogunk mozogni.

Végül néhány praktikus kérdés. Hogyan terjesztitek az Opust Magyarországon, illetve oda tudtok-e figyelni arra, hogy Erdélyben, Kárpátalján, esetleg a Vajdaságban, netán Szlovéniában is kapható legyen?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a terjesztés nem a főszerkesztő dolga. Tudtommal a SZMÍT-nek igen jók a külkapcsolatai. Mindenképpen azon vagyunk, hogy minél több helyen elérhető legyen az Opus. Ha minden jól megy, 2010-ben a 2009-es induláshoz képest két és félszeresével nő a példányszámunk. (Ez egyébként manapság ritka…) Valószínűnek tartom tehát, hogy a felsorolt országok olvasói sem maradnak Opus nélkül.