Jonas átlagember, átlagos szokásokkal, családdal, gyerekkel, de egy átlagos napon egy autóbaleset formájában becsapódik az életébe Julia. És Jonas eltűnik, mert a helyzet kényszerítő ereje folytán emberbaráti szeretetből nem teheti meg, hogy ne játssza el Julia hiányzó szeretőjének, Sebastiannak a szerepét. Sőt, látszólag le sem bukhat, mert Sebastiant senki sem látta, senki sem ismerte, csak Julia. És Julia alig élte túl a balesetet, nem lát, eleinte egyáltalán nem is emlékszik korábbi életére. Miközben a lány gyógyul, és emlékei lassan, fokozatosan felszakadoznak, Jonas, a részmunkaidős ál-Sebastian egyre több időt tölt mellette. Kísérleti egerekét meghazudtoló önfeláldozással veszejti el (korábbi ön)magát, az intimitás látszatát valódi intimitással megteremtve adja át magát a helyzetnek: tényleg beleszeret a lányba, és lerúgja magáról (igazi?) életét, Jonas-ságát. Hiába érzi meg a felesége, hogy érzelmileg eltávolodott, hiába győzködi a barátja, hogy ő Jonas, nem Sebastian, az új életlehetőség annyira sorsszerű fordulattal tört be a harmincas férfi kiszámítható mindennapjaiba, hogy kezdi visszafordíthatatlannak érezni az adaptációt. Feltámad benne valami, amiről eddig talán nem is tudott, hogy benne van: akarni kezdi a szerelmet, a fiatalosabb, regényesebb életvitelt, megtetszik neki az új önmaga, amelyet a kezdetben ráerőszakoltnak tűnő körülményekben talált meg. (Hibátlanul játssza el a neurózis fordított történetét – mormoghatják gyantázott bajszuk alatt a mozilátogató pszichológusok.)
 

A cselekmény akkor támasztja fel a végzetszerűség összes, ógörög mélységét, a leselkedő veszedelem akkor növekszik oidipuszi nagyságrendűvé, amikor befut az ármánykodó, találékony gonosz minden tulajdonságát megtestesítő igazi Sebastian. Nem véletlen, hogy Jonas régi autójában érkezik, abban az ostoba, tudattalan tárgyban, amelyből az egész – az érintettek sorsának menetét kizökkentő – cselekmény kiindult. A film elején ebbe a kocsiba rohant bele az ámokfutó Julia. Jonas éppen ezért rögtön tisztában lehet vele: lebukott. Sebastian tudja, ki ő valójában, és azt is, kinek tetteti magát. És mindezt Jonas is rögtön felismeri. És így tovább, a végtelenségig: Sebastian is észleli, hogy Jonas látja rajta, hogy ő mindent tud... stb.
 

Vészterhes, kétértelmű színjáték kezdődik, amelyben Sebastian Jonasként mutatkozik be. A továbbra is vak Juliát két hang veszi körül, az ál-Sebastian nem más, mint az igazi Jonas, az ál-Jonas pedig nem más, mint az igazi Sebastian. Mindkét férfi megtéveszti a lányt, de előbbi jó szándékkal, igazi szerelemből, hogy megóvja. Utóbbi viszont a vak véletlen által castingolt álompár vesztét akarja.
 

És nem ez jelenti az egyetlen fenyegetést, hiszen Julia annak idején is vonzódott a gonosz Sebastianhoz, hagyta magát megtéveszteni általa, s a történet most megismétli önmagát: szeretőjével szemben ismét a frissen betoppant veszély mellett dönt. Julia ráadásul a két férfi hangját hallgatva újabb emlékekre ébred rá, amelyek a baleset előtti életéből származnak, de éppen ellentétesek a gyógyulás korábbi szakaszában már felidézett idilli szerelem képeivel. Hirtelen rádöbben, hogy (az igazi) Sebastian annak idején kivetkőzött magából, valódi szörnyetegként tört az életére. Jonast pedig, az ismeretlen, új férfit mítikus tulajdonságokkal ruházza fel, afféle bibliai cethalként kezdi látni, aki kimenti, megóvja, anyaméhként veszi körül, s egy második életbe hordja ki. Mindebben igaza is van, mégis a lehető legönveszélyesebb tévedést követi el: a nevek és hangok közt létesít fordított kapcsolatot: saját első, végzetes vonzódását újra beteljesítve a magát most Jonasnak mondó (igazi) Sebastiannak szavaz bizalmat, s az őt megvédő, kihordó, teljesen ártalmatlan, magát most Sebastiannak mondó (igazi) Jonast űzi el maga mellől, rá vetíti ki mindazt a jogos halálfélelmet, amelyet régi gonosz partnere vált ki belőle.
 

Julia választása tehát 100%-ban oidiposzi: megsejtve végzetét eltaszítja magától a biztonságot, a már elért révet, hogy észvesztett menekülés árán vesztébe, előírt végzetébe rohanhasson. (Azt pedig már csak zárójelben biggyesszük ide, mit mond ez a történet a modern ember érzelmeiről: a vonzerőt a tudatalatti legmélyebb bugyrába, egy szükségszerűen fordított és végletesen névleges világba utalja.)
 

Ahogy sebtében elhadartam 2007 egyik legeredetibb filmjének sztoriját, talán nem jött ki, miért olyan földbedöngölően izgalmas, de gondoljunk bele: a két férfi – akik közül az egyik tényleg mesébe illő módon gonosz, a másik pedig a lehető legátlagosabb, legemberibb és legmegbízhatóbb – sorsa egy időszakra voltaképpen felcserélődik. Geometriai pontossággal egymás pozíciójába kerülnek. Ez a fordulat testközelbe hozza a régi görögök világképét, ahol az, hogy valami hogyan történik (physis) semmivel nem volt fontosabb annál, hogy hogyan kellene történnie (nomos). Az ókori tragédiák kivétel nélkül e két, egyformán legitim elv összeütközéséről szólnak. A Csak egy szerelmesfilm története csakis egy vak révén, a balesetet szenvedő lány életének tükrében mesélheti el ezt a végzetes cserét. Ahhoz, hogy ez az eseménysor lehetségessé váljon, szükség van a szerelmesen csapongó Julia vakságára és amnéziájára.

Ole Bornedal az egyik legemblematikusabb tragédia, az Oidipusz király történetének központi motívumát csempészi bele saját modern történetébe. A vakságból következő konkrét és metaforikus következmények a klasszikus értelemben vett végzet jelenlétét eredményezik ebben a hibátlan szerkezetű, míves, óraműszerűen kidolgozott cselekményben. Julia, Jonas és Sebastian sorsa ilyen értelemben örökérvényű, hiszen a megismerés végső dilemmáját ismétli meg.