Peter Küstermann német küldeményművész példáján láthattuk, hogyan vált a Háló utazó postásává, hogyan lett archívumkezelő és fesztiválvezető. Emellett világ körüli útjainak a szüneteiben mail art kiállításokat szervezett lakóhelyén és különböző német városokban, az utóbbi húsz esztendőben mintegy hatvanat. Alkalomadtán tehát átvedlett galeristává és kurátorrá. A kapcsolatművészetet sikerült elfogadtatnia Minden vezetésével, így az idővel részévé vált a város identitásának: fax-akciókat rendeztek egy bevásárló központ kirakatában, telefonfülkéket díszítettek fel alkotásokkal, művészbélyegeket állítottak ki a postahivatalban, bélyegívet festettek egy köztéri falfelületre stb.

Amikor Küstermann elkötelezte magát a küldeményművészetnek, a mozgalom egyik íratlan szabálya az volt, hogy a kiállításokon mellőzték a zsűrizés intézményét. A mail art sokat hangoztatott demokratizmusa azt jelentette, hogy minden beérkezett munkát közönség elé bocsátottak. Ám a Hálóban profik és dilettánsok egyaránt megjelentek. Számos küldemény nélkülözte az alapvető esztétikai követelményeket vagy a személyes kommunikáció meghittségét, ezért Küstermann olyképpen választotta szét a minőséget a szeméttől, hogy a katalógusban csak a számára értékes alkotásokat reprodukálta. A többiről csak tételszerűen tett említést a kötelező címlista keretében. Ez egy fajta személyes kritikai magatartást tükrözött.

A mail art kiállításokat nagy fokú tarkaság, szélsőséges eklekticizmus jellemezte, úgy technikai mint ikonográfiai értelemben. Minden művészeti cikknek számított, amit postára lehetett adni és aminek a kézbesítését a posta vállalta. Főként művészek pecsétjeivel és bélyegeivel megtűzdelt levelek és lapok kerültek forgalomba, de előfordultak közöttük tárgy-jellegű alkotások is. A kiállítások vagy nyitottak, vagy pedig tematikusak voltak. A témát a projektet lebonyolító küldeményművész határozta meg, aki vállalta a munkák begyűjtését és archiválását. Mert hogy a másik aranyszabály úgy hangzott: nincs visszaküldés. A világ különböző pontjain az idő elteltével mail art magángyűjtemények jöttek létre, melyeknek egyikét-másikát később ismert múzeumok vásárolták meg tanulmányozás céljából. A mail art tehát csak részben tudott kibújni a bőréből, illetve az elől a felelősség elől, hogy a „nagy művészet”, illetve a művészettörténet mércéivel mérettessen meg.

Amikor beléptem a budapesti 2B Galéria most zajló tematikus kiállítására, olyan érzés fogott el, mintha mail art rendezvényen lennék a „régi szép időkben”. A munkák közös nevezője témájukból fakad, valamint abból, hogy kevés kivétellel A4-es szabványméretűek. Minden más tekintetben különböznek egymástól.

A rendezvény apropója az 1956-ban ledöntött budapesti Sztálin-szobor, Mikus Sándor korabeli munkája. Böröcz László kiállítás-szervező seregnyi magyar és külföldi művészt kért fel, készítsenek alkotást a rossz emlékű szobor papírra vitt, húsz centis másával. Lényegében úgy járt el, mint egy küldeményművészeti projektőr: megadta a feladatot, és várta az érkező művészeti cikkeket, melyeket kivétel nélkül kiállított, szerzőjének korára, nemére, végzettségére és a művészeti rendszerben elfoglalt pozíciójára való tekintet nélkül. Mondhatni demokratikusan, a mail art szellemében járt el, hiszen a nagy tarkabarkaságban a mesteri villanások mellett fércmunkák egyaránt akadnak.

A kiegyensúlyozatlanság és a kollázs-jelleg minden hasonló kiállítás meghatározó vonása. Elég, ha csak abból indulunk ki, hogy a mai nemzedéknek más a viszonyulása Sztálin alakjához, mint annak a generációnak, amelyik az ötvenes években született. Továbbá mást jelent a kommunista diktátor személye egy amerikai, és mást egy magyar kortárs alkotónak. A többi pedig művészi hozzáállás, felkészültség, komolyság és ötlet kérdése. Így volt ez a mail art legszebb éveiben is.

A Szobrászok című kiállítás 2006. december 30-ig tekinthető meg a budapesti 2B Galériában, Ráday utca 47.
Nyitvatartás: hétfő - péntek 14-19 h, szombat 11-16 h
http://www.pipacs.hu/2b/