A múzeum tágas termeiben áttekinthetővé válik a tematikus elrendezésű Capa életmű, vagy legalábbis annak egy meghatározó keresztmetszete. Nem kevés fiatal tanúsított vonzalmat a tárlat iránt. A vendégkönyv színültig telt lelkes köszöntésekkel – még spanyol nyelvű is akadt köztük. Ez érthető is, hiszen a fényképek velőtrázó naturalizmussal fedik fel az akkori – leginkább a politika vermében – agonizáló világot. Hétköznapi emberek, sorsok tárulnak fel a lencse előtt. Capa filozófiájához híven igazán közel csempészte gépéhez az események dinamikus pergőtüzét.

A termekben keletkezési helyük alapján rendezték el az alkotásokat – minden háborgó, puskaropogás kakofóniájába öltöző térség egymástól jól elkülönül. Csak Capa vakuvillanásai kötik össze őket – na, meg persze a harcok általános elburjánzásának társadalmi együtthatója. Fotósunk jelen volt a legbrutálisabb háborús katlanok mélyén is, szemérmetlenül rögzített mindent, karnyújtásnyira, pontosan időzítve.

Fotógráfiái mintha csak egy filmtekercsről random módon lekapkodott képkockák lennének. Elég a spanyol polgárháború vagy a D-nap vizuális dokumentációira gondolnunk. A kultikus normandiai kép a katonák első hullámáról letaglózó mechanikát sejtet – a sodró mozgást grafitszerű árnyak szegéjezik – Capa ott rohant, lapult, menetelt, izzadt a gyalogosok körében – bőszen lövöldözve masinájával.

A milicista halála – egy szerencsésen/szerencsétlenül tetten ért, izgalmas pillanat – úgymond sláger, ugyanakkor a végletekig lehangoló. Számomra azt sugallja, hogy nincsenek háborús hősök, csak vesztesek. Láttam egy fotót 1945. április 18-i keltezéssel.

  Vérbe fagyott lövészt ábrázolt. Egy hullát. Valaki mellettem szinte transzba esve jegyezte meg, hogy „milyen szép”. Mármint a fotó. És igaza volt, tényleg szép – de az a visszataszító erőszak, ami a háttérben sündörög mellbevágó kontrasztjául szolgál ennek a szépségnek. Egyszerűen groteszk. Érvényes ez mind a 97 bemutatott műre, érezhetjük például ezt az Amerikai sztárpilóta című képen is.

Persze voltak üdítően megragadott mozzanatok – Ingrid Bergman, Humphrey Bogart, Picasso ellenpontozták a háború abszurditását. Capa a profán embert helyezte origóba, fókuszának középpontjába, akit kaotikus fejetlenség vett körül.
Ülőalkalmatosságokra telepedve egy nagyképernyős Samsung-tévén zenei aláfestéssel tekinthetjük meg Capa többi képét a sokkhatás tágabb dimenzióiban. A kiállítás hangulata ünnepélyes és komor. A befogadáskor lekötötte mindennemű koncentrációmat, jobban, mint az a mini bőrszoknyát viselő lány, aki ritmikusan lengett képtől képig.

Újságírás és hadviselés húsbavágó fúziója – Capa a haditudósítás klasszikus, rámenős vezéregyéniségévé vált – eszelős maximalizmusa juttatta a halálba. Közvetlenül persze egy taposóakna, amely azonban alkotói szenvedély miatt kerülhetett kapcsolatba a művésszel, aki szinte élete utolsó percéig készítette fotóit. Azok sokszor könyveknél és filmeknél is többet képesek elmondani a militarizmus világáról.

A kiállítás látogatható 2010. február 19-től 2010. április 25-ig a szegedi Móra Ferenc Múzeumban.