Igazán nem mentegetőzésből, de tényleg semmi közöm a Kiss Erzsiék zenéje által bejárt, kóstolgatott műfajok egyikéhez sem. Amikor rovatvezetőnk a kezembe nyomta a CD-t (száll a madár ágról ágra…), a zene ennek megfelelően hirtelen egy szélesebb hallgatóközönség, annak is a túlsó-szélső csücske elé került. Ebből még akár valami jó is kisülhet, nem? Az mondjuk garantált, hogy itt alább nem lesz szó a ritmusváltásokról, tizenkettedekről, szleppelésről, hangszeres teljesítményekről, a bejárt zenei műfajok katalogizálásáról – ellenben.

Mindig figyeltem ezt a zenekarnevet, egy-két szám erejéig fesztiválokon meg is néztem őket (apropó, lemezbemutató az A38-on nov. 23-án, csütörtökön, support: Kiss Erzsi Panchan + DJ Erik Sumo!!!), és hát névügyileg, amellett, hogy beállnak a sorba az „értelmiségi” (igen, olyan pejoratíve értem, mint a rosseb) zenék szóvicces baromkodásaiba, itt azért a ritka kivételek között vagyunk, asszem.

Egy Kiss Erzsi Zene, Egy kis éji zene. Mozart, Kiss Erzsi. Egy Kiss Erzsébet. Egykis Kisserzsi. Egy kis éjizene, Egykis estizene. Hát igen, max esti, ami azt illeti.

Ami az Egy Kiss Erzsi Zenét bárki – ez alatt leginkább magamat értem – számára érdekessé teheti, az a meglehetősen egyedi énekesi/szövegírói alapkoncepció. Nem, nem a mezőgazdaság és az idiótahumor határmezsgyéjén [a]http://disztraktor.uw.hu [text]egyensúlyoznak[/a], nem is 18. századi angol prózát [a]http://www.progarchives.com/Progressive_rock_discography_CD.asp?cd_id=11168[text]hasznosítanak[/a] újra (és itt még sorolhatnám a hülyeségeimet hiperlinkestül…). Ellenkezőleg – a világ mindenféle zenéiből (vagy inkább, hogy alázatosan közelebb járuljak az igazsághoz: a világ mindenféle részeiről származó művészfilmek zenéiből), zenei hangulataiból mazsolázgató egyvelegmuzsika egyvelegizmusához maximálisan hűen –, Kiss Erzsi nem a zenével nevetségesen összeegyeztethetetlen anyanyelvén, nem is egy, ennél az adott célra csak egy fokkal jobb, unalmas közvetítőnyelven (gy.k.: angol) fogalmaz meg valami elvont okosságot a lélek billenéseiről, hanem, a zene által dialógusba vonatván, a belőle előhívott samanisztikus énekesösztön révén lényegében átmegy nyelvunspecifikus, éneklő hangszerbe.

Ez sok szempontból dicséretes. Így egymás között elmondhatjuk, hogy az efféle műfajokban nincs sok értelme az új szövegek gyártásának. Most csak ilyen távoli példát tudok hozni, de pl. magyar nyelvű reggae területén születnek újabban egészen ijesztő dolgok. Amúgy is, a könnyűzene tekintélyes hányadában egy merő baromság a dalszöveg. Popzenében ez az arány veri a 90%-ot. És akkor itt van Erzsi, aki ilyeneket nyomat, hogy „ged heb náj kinono geb heb há kinono”, ezzel fölhívva a figyelmet az egész szövegelés hiábavalóságára. Értelmet nem érdemes keresni, mert akkor az lesz, hogy az ember az első számban például „happy lábszem”-ről vél anekdotákat hallani, ami annyira nem válik a hasznára.

Amúgy azért nem kell a nyelvfilozófusnak összeszarnia magát a CD hallatán, hogy akkor itt most Bábel, Finnegans Wake, hiphiphurrá. Rendszerint ugyanis egyszerűen egy-egy – a zene hangulatához passzoló – természetes nyelvre hajazó halandzsanyelvvel találkozunk. (A technika egyébként nem újdonság: ilyesmit csinált az angolból zéró MTV-bámuló a ’90-es évek elején, amikor föltette a fülhallgatót és megpróbált együtténekelni a Dzsordzsmájköllel). Annyira nem vagyok jó a zenei nemzetkarakterológiában, de a 6-os bajpala vujaj pl. igencsak balkán. Velem volt olyan is, hogy svédet véltem fölfedezni, meg hát sokszor beugrik a finn is a sok mgh miatt.

Igaz ami igaz, egy idő után kicsit kiszámítható lesz a dolog, elkülönülnek egymástól a gagyogós (vüdi, davada) részek, meg a tényleg nyelvszerűek, amik sok hallgatás után valahogy lelepleződnek. (Pl. néha kilóg a lóláb, kilóg Erzsi magyarja, ne kérdezd, hogy hogyan, meg hol, de bizisten éreztem ilyesmit.)

Lehetne etnósabb is a dolog, esetleg belemehetnének az olyan – egyébként valószínűleg csak a fonetikusok-fonológusok álmaiban létező – nyelvek imitálásába, elemeinek a saját hablatyolásba való integrálásába, amelyek a legextrémebb fonetikai megoldásokkal különböztetnek meg nagyjából ugyanolyan hangokból álló szavakat: némi breathy, creaky voice, aspiráció, csupa olyan móka, ami a fonológiai leírásban a standard, latin betűkhöz hasonló jeleket az akkád ékíráshoz teszi hasonlatossá. Na jó, hagyjuk.

Még annyit, hogy zeneileg kétségkívül kellemes dolgok vannak itt összepakolva. A finom sound (Válik László stúdiója), a szellős hangszerelés, a szolid hangulatváltások teljesen élvezhető kis zenei csemegekosarat eredményeznek. Mondjuk számomra olyan ez a csemegekosár, hogy fölteszi az ember a polcra, becsúszik a háttérzene kategóriába, szóval nem boncolnám szét a csomagolást és zabálnám degeszre magam a benne foglaltakkal. Talán ha több elektronika lenne benne (valahogy a zene megkívánná, mégis tiszta hangszer az egész) - talán ennek az egésznek valami durva remixét, talán.

Happy lábszem. Te jó Isten.